Dercsényi Balázs: Árkay Aladár - Architektúra (Budapest, 1967)
Kora
Koszta József, Nagy István, a szolnoki művésztelep — Fényes Adolf — munkái megmaradnak a „valósághű” ábrázolás mellett, de a nagybányaiak témakörét kibővítik: a népi tematika felhasználásával keresik az új utakat. Mind a két irányzat a XX. század első évtizedeiben jelentkezik, egy időben a zenei és az irodalmi átalakulással. Természetesen az új művészettel szemben ott áll — az uralkodó osztály által támogatott — konzervatív állami művészet. A két művészet közötti harc két szemlélet harca, melynek társadalmi gyökereit a kiegyezés utáni nagy békességben, az ezeréves Magyarország társadalmi betegségeiben kell keresni. A kiegyezés látszólag megoldotta a Monarchia társadalmi, gazdasági, nemzetiségi problémáit, s nagyarányú gazdasági fejlődés indult meg, mely megsokszorozta az ipari munkásság és az agrárproletariátus számát. A gazdasági fellendülés, az uralkodó osztályok egyezsége azonban magában hordozta azokat az ellentéteket, amelyek a század 90-es éveitől a világháborúig meghatározták az ország gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi életét. A kiegyezés nem oldotta meg a magyar—osztrák, valamint a magyarság és a nemzetiségek közti ellentéteket sem, melyek alapja szintén gazdasági. Ezekben az alapvető ellentétekben, társadalmi, gazdasági ellentmondásokban kereshetjük az irodalomban, a zenében, képző- és iparművészetben, sőt az építészetben érlelődő változások alapjait, okait. Építészetünk fejlődésében az előbb érintett ellentmondások még nehezebben kerültek felszínre, és mivel e művészet gazdasági kötöttsége sokkal szorosabb, még kínosabb vajúdásokat indítottak meg. A XX. század első éveiben új áramlat jelentkezett a magyar architektúrában: fiatal építészekből álló csoport elindult felkutatni és felmérni Erdély és a Felvidék népi építészetét, hogy e művészetből újítsa meg építészetünket. Miért volt erre szükség? A XX. század elején az eklektikus építészet már nem tudta kielégíteni a vele szemben támasztott megnövekedett igényeket. A funkció adta követelményeket a történeti formába való öltöztetéssel nem lehetett megoldani, s ez a tervezés és a kivitelezés terén egyarántsúlyos problémákat hozott. Hiába nyúltak vissza a reneszánsz mellett a barokk formanyelvhez, és hiába alkalmazták a korábbi stílusok eklektikusán kevert elemeit, a múlt század 90-es éveitől elszaporodtak azok a kísérletek, melyek az építészet megújhodására irányultak. Azt az alapvető problémát ugyanis, hogy az új funkciójú belső terek és ez új funkció kielégítését lehetővé tevő új anyagok és szerkezetek ellentmondásba kerültek a külső megjelenéssel, a historizáló stílus nem tudta megoldani. Európa és Amerika építészetében sokféle próbálkozásnak lehetünk szemtanúi ebben az időszakban, melyek a XX. századi modern művészet kialakulásához vezettek; ezért a korszakot premodern időszaknak nevezzük. A sokféle útkeresés közül azt a néhányat szeretnénk kiemelni, amely Árkay munkássága szempontjából jelentős. Voltak, akik a magyar uralkodó körök nacionalista törekvései miatt a nemzeti hagyományok felé fordultak. Hazánkban Lechner Ödön az első, aki megindította a harcot az eklektika ellen a nemzeti építészet igényével. Az építőanyag-gyártás — főleg a Zsolnaykerámia — lehetővé tette, hogy nagy mennyiségben alkalmazza a színes-mázas cserepeket és burkolóanyagokat. Ezekből elsősorban élénk színhatású, mozgalmas tetőformációkat és homlokzatokat hozott létre, melyeket magyarosnak vélt motívumkinccsel díszített. Ez a
