Conrad, Walter: A távolbalátás - Élet és Tudomány kiskönyvtár 23. (Budapest, 1962)
A felvevő és az antenna között
Egy valamit természetesen nem szabad elfelejteni: amikor televízióadóról beszélünk, a ‘valóságban két adóra gondolunk: az egyik a képjeleket sugározza, a másik a kísérő hangot szolgáltatja. A hang-adóban előbb alacsony energiájú elektromágneses energiát keltenek, majd ezt több erősítő fokozaton át a kívánt adási teljesítményre hozzák. Az adót ezenkívül modulálni is kell; „fel kell rakni” az elektromágneses rezgésekre a kísérő hangot. Modulációs eljárásként az ultrarövidhullámú rádióknál is bevezetett „frekvenciamodulálást” alkalmazzák. Ennek az a sajátossága, hogy általa a vevők nagymértékben érzéketlenné tehetők a zavarásokkal szemben. Először a kép-adóban is alacsony teljesítményeket hoznak létre, és fokozatosan erősítik fel őket. A képjelek modulációját egyébként az „amplitudó-modulálás” segítségével oldják meg, ugyanúgy, ahogyan a közép- és rövidhullámú tartományban működő összes rádióadók esetében. A kép- és hang-adónak a legnagyobb pontossággal be kell tartania frekvenciáját. Ez nemcsak azért szükséges, mert ingadozás esetén az adás zavarna más televízió-csatornákat, vagy nehezebb leime a televízióvevő készülékek beállítása. A kép- és a hangadás frekvenciatávolságát a nemzetközileg összeegyeztetett televízió-szabványok rögzítik, s ezt a televízióvevő készülékek kontstrukciójánál is figyelembe veszik. Ha a kép és a hang távolsága a legcsekélyebb mértékben megváltoznék, a vevők már nem működnének kifogástalanul. A kép-adó adási teljesítménye többszöröse a hangadóénak. Az okot már ismerjük: a televíziókép érzékenyebb a zavarásra, mint a kísérő hang, amelynek már a frekvenciamoduláció alkalmazása következtében is kedvezőbb a helyzete. Ezért a képjelnek lehetőleg erőteljesen kell beérkeznie a vétel helyére, míg a hangjel esetében nem baj, ha valamivel gyengébb. Annak ellenére, hogy a kép- és hang-adónak eli « 76
