Conrad, Walter: A távolbalátás - Élet és Tudomány kiskönyvtár 23. (Budapest, 1962)

Az 1931-es rádiókiállítás

Ardenne televízió-készülékében? Nincs benne sem ködfénylámpa, sem Nipkov-tárcsa, még csak villanymotor sincs. A kép felbontását és összeállítását szolgáló összes mechanikai berendezéseket elektronikus eszközök helyettesítik. Manfred von Ardenne vevőkészülékében (az adóval majd később foglalkozunk) egy elektronokból, azaz parányi, negatív töltésű elektromos részecskékből álló sugár veszi át a Nipkovtárcsa szerepét: villámgyorsan és mégis pontosan, sorról sorra száguldva rajzolja fel a képernyőre a közvetített televízióképet. Ez az eljárás, amely szakítást jelentett minden addigi módszerrel, annyira bevált, hogy ma már kizárólag ezt alkalmazzák. A képcső, amelyben elektronikus úton jön létre a kép, legfontosabb és legjellegzetesebb építőeleme lett és maradt minden televízióvevő berendezésnek.

A képcső természetesen nem teljesen előzmény nélküli újdonság. A XIX. század vége felé született meg az a felfedezés, melynek köszönhetjük: vannak olyan, fotóanyagoknak nevezett kémiai vegyületek, amelyek felvillannak, ha elektronokkal „bombázzák” őket. Ez a felfedezés vezette Ferdinand Braun német fizikust arra a gondolatra, hogy finom sugárba fogjon össze elektronokat és ennek segítségével tegyen láthatóvá gyorsan lezajló elektromos folyamatokat. Braun alkotta meg az első katódsugár csöveket (Braun-csöveknek is nevezik őket), elődeit annak az eszköznek, amely ma már nemcsak a televízió, hanem számos más technikai és tudományos terület számára is nélkülözhetetlenné vált.

Egyébként nem Manfred von Ardenne volt az első, aki a Braun-csöveket a televízióban alkalmazta. Németországban Dieckmann professzor, Oroszországban pedig a fizikus Rozing már századunk első évtizedében megpróbálták ezeket a csöveket képek továbbítására használni. Sőt már akkor voltak olyan hangok, hogy a távolbalátás kizárólag a Braun-csövek segítségével valósítható meg. Dieckmann és Rozing kísérle-25