Czére Béla: A vasút története (Budapest, 1989)
A vasút győzelme - 9. Veszélyes üzem
ként az állomásokon belüli — tolatási — műveletek szabályozására (9.7. ábra). A nyílt vonalon, egymástól általában látótávolságra pályaőrök teljesítettek szolgálatot és az „optikai telegráf" rendszerének megfelelően árbocra felhúzható kosarak (1. a 38. képet), tárcsák segítségével értesítették egymást a vonatok közeledéséről és elhaladásáról. illetve a mozdonyszemélyzetet a pálya szabad vagy foglalt állapotáról. Hamarosan felmerült azonban a szüksége az állomásokon is az állandó jelzőknek. Ezek elsődleges feladata az volt, hogy közöljék a vonatok személyzetével: szabad-e behaladni. Erre a célra különböző alakú és színű fix tárcsás jelzőket, sötétben pedig különböző színű fényeket használtak. A múlt század közepén jelentek meg a több jelzési fogalom közlésére alkalmas elforgatható tárcsás jelzők (9.8. ábra). Ezeket kezdetben a helyszínen, a jelző mellől állították. A tárcsás jelzők igen sokáig szerepeltek a vasúti üzemben. A fejlődés során villamos védöjelzökké fejlődtek, s már a forgalmi irodából lehetett kezelni őket (90. kép). A tárcsás jelzőket elsősorban a fővonalakon — idővel karos jelzők (szemaforok) váltották fel (9.9. ábra). A jelzések és jelzők az egyes vasutaknál igen nagy változatosságot mutattak. Később, a hálózatok és a 9.8. ábra. Elforgatható tárcsás jelzők Angliában, 1850 körül 90. kép. Villamos védőjelző 186 9.7. ábra. „Megállj” jelzés vörös zászlóval a francia vasutak történetének kezdetén
