Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
II. Gazdasági élet
vas-, gép- és szerszámgyártó ipart juttatta előtérbe. A vezető vasipar mellett a cukorgyártás, szeszfőzés és malomipar volt számottevő. A textilipar is kezdett lélegzethez jutni. E viszonylag gyors fejlődés ellenére is Magyarország messze mögötte maradt az örökös tartományoknak. A birodalom tőkés üzemeinek mindössze 10,5%-a esett rá. Iparunk szervezetében megvolt minden iparszervezeti forma. A kézművesipar és egyszerű tőkéskooperáció volt túlsúlyban. Egyes iparágak (pl. a vasipar) azonban a manufaktúra átugrásával már a gépi nagyipari termelésre voltak áttérőben. Az iparfejlődés 1826—1846 között a kézművesek számának 136%-os gyarapodását eredményezte. Az egyes iparágakban foglalkoztatott kézművesek száma ugyanakkor 63 500 főről majdnem 150 000-re nőtt. Egyes gazdasági központok (Debrecen, Miskolc, Szabadka, Temesvár, Kassa stb.) lakossága félévszázad alatt 70...100%-kal emelkedett; Pest lélekszáma pedig 1787 és 1848 között 32 000-ről 110 500-ra nőtt. A vidék népét a városokba főleg az ipar fejlődésével járó megnövekedett munkaalkalom vonzotta. Az 1848-as polgári forradalmat megelőző évtizedeket a céhrendszer bomlási korszakának kell tekintenünk. A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországgal szemben lényegében nem változott. Az ausztriai és csehországi ipar fejlesztése érdekében Magyarországot háttérbe szorították. Széchenyi és Kossuth megpróbálják a magyar ipar ügyét fellendíteni. Ezt a célt szolgálta a Védegyletek mozgalom és a Gyáralapító Társaság. Az önkényuralom éveiben Magyarország beolvasztása az összbirodalom vámterületi egységébe a gabona-kereskedő polgárságnak kedvezett. A kereskedelmi tőke főleg az élelmiszeripar területére hatott ki. A városokban gőzerővel berendezett nagymalmok dolgoznak. A szeszipar, a sörgyártás is a városokban jutott jelentőségre. A textilipar tengődött. Gyorsabb ütemben haladt a vas- és szénkészletek feltárása. Az osztrák nagypolgárság az abszolutizmus korában lényegében elveti azokat a gazdasági célokat, amelyek érdekében a magyar „tartományoknak” az összbirodalmi egységes beolvasztását követelte. Egyfelől olcsó nyersanyaggal és élelmiszerrel láthatta el iparosodott körzeteit, másfelől ipari termékeit, elsősorban a textil-, fém-, bőrárut, vegyi anyagokat szinte versenytárs nélkül adhatta el jó áron Magyarországon. A dualizmus (szabad versenyen alapuló kapitalizmus) korában a nyolcvanas évektől felfelé ívelő iparfejlődés az imperializmus kezdeti szakaszában jutott tetőpontra. Az ipar, bányászat és közlekedés energetikai bázisa kibővült, 1898 és 1913 között megháromszorozódott. A vasipar súlypontja az acéltermelésre tolódott át. Nagyüzemeink nagyarányú technikai rekonstrukciót hajtottak végre. E korszakban nőtt naggyá a fiatal elektromosipar. Csak a szerszámgépgyártás haladt lassan előre. Könnyűiparunk is, főként a textilipar, gyorsabban fejlődött. Bizonyos lelassulás csak az élelmiszeriparban volt érezhető. A termelési értékben való részesedés tekintetében a nehézipar (41%) már valamivel megelőzte az élelmezéseit (39%) és a könnyűipar részesedése is számottevően (16%-ról 20%-ra) nőtt. A hagyományos kézművesipar, bár egyes ágakban teljesen elvesztette jelentőségét, nagyrészt átalakult, hozzáidomult a gyáripar szabta feltételekhez. Bármilyen ipari struktúra alakult ki egy városban, annak hiányát kiegészítve jelentős kisipar is maradt. A modern technika alapján új kisipari ágak is kifejlődtek, mint a gépjavítás, szerelés, bedolgozás, javító- és szolgáltató kisipar. Meg kell emlékeznünk a városfejlődésnek még egy alapvető tényezőjéről: a bányaművelésről. A bányakincs: a só, a vas, a nemesére 53
