Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
II. Gazdasági élet
helyzet. Az iparűző lakosságnak csak kis része hagyott fel a mezőgazdasági termeléssel. Gazdálkodásuk alapja az őstermelés maradt. Ez az oka annak, hogy a mezővárosi ipar falusias maradt. Általában 6...7 iparágat találunk bennük. Közöttük főként: szabó, varga, szűcs, kovács. A ruházati ipar szinte uralja az egész kézműipart. A fémipar különösen a felvidéki városokban számottevő, és csaknem kizárólagosan a kovácsok képviselik. A nemesség számára dolgozó ötvösök és fegyvergyártók az uradalmi központokban tartózkodnak (pl. Gyula, Csepreg). A szövőipar a mezővárosokban különösen alacsony színvonalú a szabad királyi városi konkurrencia miatt. Ezt az iparágat csapók, nyírók és takácsok képviselték. A faipar képviselői bognárok, kocsi-, kerékgyártók, bortermő vidéken a kádárok. Ruházati iparral főként három szakma foglalkozik: szabó, varga, szűcsipar. Speciális ruházati cikkeket előállító iparosok is vannak egyes helyeken: kesztyűs, kalapos, ködmönös, süveges, bocskoros. Az élelmiszeripar (sütőipar, húsipar) elég fejletlen, aminek oka, hogy a lakosság zömében önellátó volt. Csupán a malomipar volt számottevő főleg az alföldi civisvárosokban (Debrecen, Békés, Gyula), de elterjedt volt szerte az országban. A forrásokat és patakokat vízimalmok, a nagyobb folyókat hajómalmok hajtására használták. A mezővárosi iparfejlődésnek egyik fő sajátossága az ipari és mezőgazdasági termelésnek lassú szétválása, illetve tartós párosulása. Céhszervezettel már a XIV. század második felében és a XV. század elején találkozunk. A nagyobb oppidumokban a 3...4 legszámottevőbb iparág mesterei céhet alkotnak a konkurencia meggátlása céljából. A céhszabályzatok visszatérő motívumai: a céh függetlenítése a városi hatóságtól: a kicsinybeni árusítás tilalma; a nyersanyagvásárlás korlátozása; a piacon a helybeliek előnyben részesítése stb. A céhfelvétel követelményei a sz. kir. városokhoz hasonlóan szigorúak voltak: magas illetékek, meghosszabbított tanoncidő. Emiatt a céhtagság mindinkább a vagyonosabb mesterek családtagjainak monopóliummá lett. A felvétel nehézségei miatt a kontárok száma növekedett. A mezővárosi céhszervezet mintájául a városi céhek szolgáltak. A céhfejlődés elsősorban az iparilag fejlettebb mezővárosokban indult meg. Egyes kiemelkedő mezővárosok nemcsak a mezőgazdasági árucsere, hanem szélesebb körzetek ipari központjaivá emelkedtek. De még a kisebb mezővárosok is egyre nagyobb mértékben elégítették ki a környék népének ipari igényeit, és kézműveseik komoly konkurrenseivé váltak a civitások iparosainak. A céh védelmet nyújtott a törvényes iparnak a kontárság ellen. A kereskedelem és külső ipar versenyének a vásári eladás korlátozásával támasztott akadályokat. Mint városi szervezet a városi magistratus hatása alatt álló egész területre, a külvárosokra is kiterjedt. A céh csak az ipari városokban virágzott, a mezővárosokban (oppidum) a XVIII. század előtt nem tudott életre kelni. Fontos tevékenysége volt a céhes iparcikkek megpecsételése és rendszabályok hozatala a kontárok, „himpellérek” ellen. A céh külön szervezet volt a városban és belenyúlt az iparospolgárság magánéletébe is, végigkísérve annak egész életfolyását, tanonc, legény és mesteréveit. Céhenként történt a jogokban való részesedés és a kötelességek vállalása is a város terheiben és a falak védelmében. Fallal körülvett városainknak, mint pl. Kassának bástyái vagy erődítményei az egyes céhekről voltak elnevezve. Azoknak kellett annak védelméről és gondozásáról intézkedni. A polgári társadalomban uralkodó volt a hagyományok tisztelete. Az egyes mesterségek űzése a családban öröklődött, ami az iparűzők topográfiai elhelyezkedésében és családi nevében is 4 Dr. Eperjessy: Városaink múltja
