Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

Irodalmi tájékoztató

290

tékben nyújtottak lehetőséget várostörténeti tanulmányok közlésére. Emiatt számos városmonográfia kis példányszámban, elszigetelten, csupán a helyi érdeklődéstől kísérve jelent meg. Ennek következtében csak elkésve vagy egyáltalában nem szerezhettek róla tudomást.

A magyar várostörténetírásban két virágzó korszakot különböztetünk meg. Az első a Bachkorszaba nyúlik vissza és a XIX. század hatvanas-hetvenes éveire esik, a másik a milleniumi évfordulót megelőző és követő esztendőkre. Az első korszakban jelennek meg hivatásos történetírók tollából is bő iratanyagra támaszkodó, tudományos értékű várostörténetek, mint: Ortvay Tivadar; Pozsony; Jakab Elek: Kolozsvár; Szentkláray Jenő: Temesvár; Wenczel Gusztáv: Tata; Márky Sándor: Arad; Szendrey Zsigmond: Miskolc; Hornyik János: Kecskemét; Szeremley Sámuel: Hódmezővásárhely; Szűcs Imre: Debrecen; Knauz Nándor: Esztergom története stb.

A milleniumi korszak is több értékes művel gazdagítja a helytörténeti irodalmat, azonban inkább mennyiségileg, mint minőségileg nyújtott sokat. A komoly tudományos munkák mellett nem kis számban jelentek meg rövid terminusra készült, dilettáns kiadványok is. Bizonyos értéket, legalább az adatgyűjtés terén ezektől sem tagadhatunk meg. Értékes, széles körű munkát végzett e korszakban Borovszky Samu, több helytörténeti monográfia szerzője. A milleniumi lendület adott alkalmat Reizner János: Szeged története I—IV. című művének megjelenésére is.

A két világháború közti időben sem vett erősebb lendületet a várostörténeti kutatás. Mint nagyszabású vállalkozás említhető a Némethy Károly és Budó Jusztin szerkesztésében 1930-tól kezdve 12 kötetben megjelent „Budapest várostörténeti monográfiái” című sorozat, amely bő teret szán a részletkutatásnak is. Módszer és tartalom tekintetében is igényes munka;

Scherer Ferenc és Veress Endre: Gyula város története és Gyula város oklevéltára (Bp., 1938). Mint első feldolgozások említést érdemelnek: Iványi Béla: Gönc szabadalmas mezőváros története (Karcag, 1926.), Durkó Antal: Békés nagyközség története (Békés, 1939.), Sztriha Kálmán: Kiskundorozsma története (Szeged, 1937.), Kiss Mária Hortenzia: Kiszombor története (Makó, 1940.).

Városaink múltjának összefoglaló feldolgozásait szemügyre véve azt tapasztaljuk, hogy egyes városok helytörténeti kutatásának, különösen a régi kulturális intézményekkel, levéltárral, múzeummal, iskolákkal bírókénak, tisztes múltja van. Iratanyaguk gondozás alatt állott és feldolgozásra került. E városok közé tartoznak: Debrecen, Miskolc, Kecskemét, Eger, Esztergom, Győr, Gyula, Hódmezővásárhely, Kőszeg, Nagykőrös, Pápa, Pécs, Sopron, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely, Vác, Veszprém. Tekintélyes helytörténeti irodalma van a bányavárosoknak, a szepességi és erdélyi szász városoknak. A székelyföldi városok történetének gondozásában Orbán Balázs végzett úttörő munkát.

Ezzel szemben számos városnak, különösen egyes alföldi mezővárosoknak helytörténeti feldolgozása alig jutott túl az első megfogalmazáson. Sokat ártottak várostörténetírásunknak azok az üzeleti vállalkozások is, amelyek előbbre helyezvén az anyagi hasznot a tudományos értéknél, nem vitték előbbre a várostörténetírás ügyét. Elmaradottságunknak nem utolsósorban oka az is, hogy a helytörténeti kutatás módszereinek megismertetésére az egyetemeken és főiskolákon kevés gond fordíttatott.

A felszabadulás előtt csak a Pázmány Péter Tudományegyetem Népiségtudományi Intézetében, a Szegedi Polgári Iskola Tanárképző Főiskola Történelmi Tanszékén és a Sárospataki Főiskolán voltak kezdeményezések a hallgató-