Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
VIII. Magyarország megyei és járási jogú városai
67. Tata A Vértes és Gerecse hegyvonulatai közt meghúzódó kies fekvésű városka. Környéke csupa víz, forrás, patak, tó, csatorna. Már a korai Árpád-korban lovagi tornák, királyi vadászatok színhelye. Ma is lakható várát Zsigmond építtette, Mátyás pedig reneszánsz stílusban újjáépíttette. Gyakran volt hadszíntér, ez okozta pusztulását. A XVIII. században újjáépítették és iparosodása is megindult. E század végén Tóvárossal együtt 6 ezret meghaladó lakossága van. 1938-ban Tóvárossal egyesült. Tata 1954-ben járási jogú város lett. Jelenleg is járásszékhely. Területe 11 460 kát. hold. Lakossága 1967 elején 19 000 fő. Népességéből csupán 2% él külterületen. Közlekedési helyzete kedvező. A Budapest—Bécs vasúti fővonal érinti. Az ipar-építőiparból a lakosság 40%-a él. 1758-ban itt létesült a Tatai Fajanszmanufaktúra. Ipari dolgozóinak nagyobb részét (77%) a könynyűipari üzemek dolgozói teszik. Téglagyárának üzemei három műszakban dolgoznak. Szőnyeggyárának és cipőgyárának készítményeit országszerte ismerik. Határának túlnyomó része megazdasági terület. A szántóföldön vegyes gazdálkodás folyik. Átlagon felüli a gyümölcs és zöldségtermesztése. Két középiskolája közül: egy gimnázium, egy mezőgazdasági technikum. A kórház a régi kastélyból és a hozzátartozó épületekből áll. Tata központja a tó északi részén jobbára földszintes lakó- és középületekből áll. Kifelé haladva falusias övezet következik. A tó északnyugati partján a tóvárosi rész kertes, családiházas település. Műemlékei közül kiemelkedik és városképileg is jelentős a helyreállított és múzeumnak berendezett tatai vár. Parkokban, zöldterületekben, forrásokban igen gazdag. A várost természeti fekvése, vizei egyik legfontosabb iparvidékünk üdülési központjává teszik. Tata a központ kisvárosias arculata, műemléképületei és folyamatban levő korszerűsítése alapján közepesen fejlett városaink közé sorolható. Átlagos ellátókörzeti népessége mintegy 41 000 fő. Irodalom: Rohrbacher M.: Tata története 2. k. 60. p. 1888—89. Székely Géza: Tata. (Uo. 1953. 91. p.) 279
