Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

I. Városaink kialakulása és fejlődése

A Pannóniában virágzó római városkultúrát a népvándorlás vihara elsöpörte. A magyarok nem találtak itt városokat legfeljebb csak városromokat és maguk sem alapítottak városias településeket.

Pleidell Ambrus a német prioritással a római folytonosságot állította szembe (A magyar várostörténet első fejezete. Bp. 1934.). Szerinte egyes pannóniai városok mint Sirmium, Siscia, Savaria, Arrabona, Aquincum, Sopianae a népvándorlás korában, sőt azután is virágzó települések voltak. Feltehető, hogy a tatárjárás előtti néhány magyar város a római városok őslakosságából, és a rátelepült magyar réteg X—XI. századi beolvadásából alakult ki. Esztergom, Székesfehérvár, Sopron, Győr, Szombathely, Óbuda, Veszprém stb. már a XI—XII. században, az ún. városalapítások előtt, virágzó életet élt. Mindegyikről — ha nem is közvetlenül — megállapítható a római eredet és a település topográfiai folytonossága. így pl. Győr mai belvárosa a római Arrabonának is központja volt. Sopron városmagja azonos a római Scarabantia alapjaival. Számos városnak, így pl. Pécs, Veszprém, Esztergom, Székesfehérvár, Pozsony, stb. városoknak az avar időkben volt romanizált lakossága. A tatárjárás előtti magyar városok létezéséből Pleidell arra következtet, hogy a honfoglaló magyarság urbanizálódása, bár maga még nem alapított városokat, a római folytonossággal bíró központokban már a X—XI. században megkezdődött. Mai történetírásunk nemcsak a német prioritás, hanem a római folytonosság elvét is elutasította. A kontinuitás vitáját Székely György zárta le „A pannóniai települések kontinuitásának kérdése és a hazai városfejlődés kezdetei” című tanulmányában. (Tanulmányok Budapest múltjából. XII. 1957.) A római folytonosság vitathatósága nem érinti a topográfiai folytonosság meglétét. Erre utal Major Jenőnek is az a megállapítása, hogy „Városaink nagy részének topográfiai helye visszakövethető a honfoglalás koráig, sőt megelőzően a római korig (vagy még korábban) annak jeléül hogy városhálózatunk olyan földrajzi pontokra támaszkodik, amelyek hosszú idő óta alkalmasak fejlettebb települések kialakulására.”

A várostörténeti kutatás általában öt városfejlődési korszakot szokott megkülönböztetni. Eszerint az első: a magyar város előtörténete (kb. 1250-ig) az első városszerű települések kora. A második: a kialakulás szakasza (kb. 1400-ig) és a középkori város virágkora (kb. 1500-ig). A harmadik korszak a késői feudalizmust öleli fel a török kiűzésével tagolt két szakaszban (1500—1700, illetve 1700—1848). A negyediket a kapitalizmus indítja el. Ez a tőkés kor várostörténete (1849—1945). Ötödik: a szocialista város alakulási korszaka 1945 után.

Major Jenő „városfejlődési hullám”-nak nevezi a korszakokat. Az első városszerű települések, a királyi-, püspöki székhelyek és az ispáni várak, az államalapítás idején keletkeztek. A második szakaszban, a XIII. század második felében, a társadalmi munkamegosztás fokozódásával kialakulnak a magánföldesurak kiváltságok városai, az ún. oppidumok. A harmadik városfejlődési hullám a XVIII. században a gyarmati rendi keretek közötti újjáépítés korában jelentkezik. A negyediket a kapitalizmus indítja el a XIX. század közepén. Az ötödiknek, a szocialista városfejlődés korának fő jellemzője: a város és vidék kapcsolatának kiszélesítése az iparosítás útján.

A hazai városfejlődés vizsgálatában az urbanizálódás kezdeti körülményei, a benépesülés, a gazdasági, társadalmi, jogi szerkezet, a városkép kialakulása és a szellemi élet a főkérdések. Ezek sorában: a városfejlődés összefüggése a királyi vármegyerendszer felbomlásával. A pol-