Ingpen, Robert et al.: Találmányok enciklopédiája. Az emberiség történetének legjelentősebb találmányai és felfedezései (Budapest, 1996)
Nagyobb esély a túlélésre
TALÁLMÁNYOK ENCIKLOPEDIAJA Észak-Amerikában Obed Hussey tervezett először használható, lóvontatású vetőgépet. Ezt nemsokára kiszorította egy másik konstrukció, a chicagói Cyrus McCormick terméke. McCormick aratógépét 1851-ben a nagy londoni kiállításon is bemutatták, ahol nagy érdeklődést keltett. A gyár hamarosan már évi 4000 darab aratógépet állított elő. Mindennek ellenére az aratás túlnyomórészt még mindig kézzel történt. A földművesek jelentős része számára a legfontosabb újítás a sarlót felváltó kasza megjelenése volt a XIX. század közepén: ezzel az eszközzel hatékonyabban arathattak, s nem is kellett annyit görnyedezni. A cséplést először a skót Andrew Meiklenek sikerült gépesítenie, aki 1784-ben mutatta be cséplőgépét. A cséplést addig kézi erővel, cséphadarókkal végezték. Egyetlen acre (0,4 hektár) területről betakarított búza kicséplése kézzel öt napig tartott. Meikle gépével - amelyet vízzel, lóval vagy akár gőzgéppel is hajthattak - ugyanennyi gabonát egy nap alatt kicsépelhettek. Ennél is előremutatóbb volt az először az 1830-as években megjelent kombinált betakaritógép, amely egyesítette az arató- és cséplőgépet. A modern kombájnok ősének tekinthető lóvontatású szerkezet learatta a termést, elválasztotta a búzát a pelyvától, s a szemeket zsákokba töltötte. A világ más tájain ettől eltérő újítások formálták át a betakarítást. Az Egyesült Államokban például Eli Whitney 1793-ban találta fel a gyapotmagtalanító gépet. Ez az eszköz jelentősen leegyszerűsítette a gyapot rostjainak és magjainak a szétválasztását, amely addig lassú és fáradságos kézi munkával történt. E találmánynak köszönhetően Észak-Amerikában először vált lehetővé a gy apot nagy obb menny iségben való termesztése. A XIX. század első éveire a deli államokban a dohány helyett a gyapot lett az ültetvények fő terménye. A vetőgép Volt egy másik gép is, amely hihetetlenül megnövelhette a mezőgazdasági termelés hatékonyságát. Az első földművesek egyszerűen elszórták a magvakat: magokkal teli átalvetőt vettek a vállukra, s miközben végiglépdeltek a földjükön, marokszám szórták a talajra a magokat. Ezzel a módszerrel még a legügyesebbek és a legtapasztaltabbak sem voltak képesek egyenletesen elvetni a szemeket. Egy es foltokra nagyon sok mag került, máshová alig néhány darab. A hirtelen széllökések is jelentősen befoly ásolták a vetés egy enletességét. Az így elvetett magokból meglehetősen egyenetlenül fejlődött a termés, ami óriási pazarlás volt, mivel egy es növények, ha túl közel vetik őket egymáshoz, nagyon rosszul fejlődnek. Az ilyen termést betakarítani is jóval fáradságosabb volt. Ráadásul rengeteg magot (olykor az egész termés felét!) kellett félretenni, hogy a következő évben is elvégezhessék a vetést ezzel a pazarlé) módszerrel. A megoldást egy olyan szerkezet jelenthette, amely egyenletesen juttatta a mago-42 Jethro Tull vetőgépe kát a talajra. Először valószínűleg az ősi Mezopotámiában, Kr.e. 3500 körül készítettek ilyen eszközt: egyszerű vetőgépük egy tartályból és egy7 szűk csőből állt, amelynek vége a talajra irányítható. A géppel a magokat viszonylag egy enletesen lehetett elvetni a sorokban - de egy szerre csak egy sorban. Jóval később - de a mezopotámiaiaktól teljesen függetlenül - Kínában is elkészítették a szerkezet egy jóval hatékonyabb változatát. Ez már több csövet tartalmazott, így egyszerre több sorban is lehetővé tette a vetést. Az egyes csövekhez apró ekevashoz hasonló pengék tartoztak, amelyek mintegy 8 cm mély barázdát vájtak a talajba a magok számára. Ezzel a géppel a vetés gyorsabbá vált, az egyenletesen elvetett magokat jóval hatékonyabban hasznosították, és a terméshozam is növekedett, mivel a magvak egyenletes mélységbe kerültek. A kínai vetőgépnek ezt a változatát már a Kr.e. II. században is használták, s nem sokkal később feltűnt Indiában is. Ennél azonban nem terjedt tovább nyugat felé. Amikor a nyugati utazók a középkor végén elkezdték gyakrabban látogatni a Távol- Keletet, ők is tudomást szereztek a vetőgépről. A szerkezeteket azonban főleg északon használták, távol a nagy déli kikötőktől, így alig néhány nyugati láthatta azokat, és érthette meg működésüket. Mindazonáltal megvolt az ösztönzés a fejlesztésre. A XVI. század közepén már Nyugaton is foglalkoztak a kérdéssel, és egy velencei feltaláló 1566-ban szabadalmaztatott is egy vetőgépet. Ezt több más típus követte, de egyik sem volt elég hatékony ahhoz, hogy elterjedjen. Nyugaton egészen 1733-ig, Jethro Tull vetőgépének a megjelenéséig kellett várni arra, hogy megismerhessék a hatékony vetőgép kínálta előnyöket. Jethro Tull kívülálló volt - a jogi pályát cserélte fel a gazdálkodással, s emellett zenélt is. Változatos képzettsége folytán elég eredeti rnodon tudott gondolkozni ahhoz, hogy legyőzze a mezőgazdasági szakértők újításokkal szembeni előítéleteit. Felismerte a korábbi vetőgépek legnagyobb hibáját: ezek a szerkezetek nem tudták a magokat egyenletesen a barázdába juttatni, mivel semmi nem szabályozta a szemek mozgását. Jethro Túlinak sikerűit erre megoldást találnia, mégpedig az orgonákban használt egyik szerkezet alkalmazásával. Vetőgépében egy rézlemez és egy állítható rugó szabályozta a magok áramlását. Ez a gép igen jól működött, mégsem vált azonnal népszerűvé. Jó néhány mesterember ügyes munkájára és egy Suffolk megyei (Anglia) vetőgépgyártó „reklámhadjáratára” volt szükség ahhoz, hogy7 az embereket meggyőzzék: a gép bőven megéri a befektetést. A Tull-féle vetőgép különféle változatai végül a XIX. század közepére váltak széles körben elterjedtté. Állattenyésztés A gazdák régóta tudták, hogy az állatok szelektív tenyésztésével az adott környezeti viszonyokhoz jobban alkalmazkodó juh- és marhafajtákat honosíthatnak meg. A XVIII. században megnőtt az állattenyésztés iránti érdeklődés. A legnagyobb úttörők egyike Robert Bakewell volt, az a tenyésztő, aki a XVIII. század közepére létrehozta a Leicestershire juhfajtát. Ennek az állatnak a csontjához képest sok húsa volt, és gyorsan fel lehetett hizlalni. Bakewell ezt beltenyésztéssel érte el. Ugyanakkor nagy hangsúlyt helyezett az állatok gondozásának javítására is - a jobb takarmányra, lakhelyre és bánásmódra. Állatai többe kerültek, mint más tenyésztők állatai, ezért tulajdonosaik jobban is vigyáztak rájuk. Ha munkássága előrelépést jelentett az állattenyésztésben, az valószínűleg inkább ezeknek a gondozási elveknek, nem pedig Bakewell tenyésztési módszereinek köszönhető. A társadalom és az újítások XX. századi nézőpontból az összes mezőgazdasági eredménynek nyilvánvaló az értéke. Rengeteg munkát és időt takarítottak meg a földművesek számára. Éppen ezért különösnek tűnik, hogy7 csak lassan terjedtek el. A XVIII. és XIX. században azonban más volt a helyzet, mint ma. Először is, a munkaerő nagyon olcsó volt, s ez sokkal kevésbé ösztönzött az e téren való takarékoskodásul Bakewell által kitenyésztett Leicestershire^uh ra, mint napjainkban. Másodszor, a gépek drágák voltak. A parasztok többsége nem engedhette meg magának, hogy megvegyen egy vetőgépet vagy cséplőgépet.