Ingpen, Robert et al.: Találmányok enciklopédiája. Az emberiség történetének legjelentősebb találmányai és felfedezései (Budapest, 1996)
A korai találmányok
Kavicsszerszámos kultúrák A régészek a világ különböző pontjain talált lelőhely-csoportokat az ott készített szerszámok jellege alapján csoportosítják. A legősibbek az ún. kavicsszerszámok, amelyek Kelet-Afrikából kerültek elő. Legismertebb lelőhelyük a tanzániai Olduvaiszurdok. Az itteni szerszámokat olyan kőzetrétegben találták, amelynek korát a szakemberek 1,75 millió évre becsülték. E szerszámok egyszerű kavicsok, amelyekről szilánkokat pattintottak le, mégpedig rendszerint két oldalról, hogy így éles vágóeszközhöz jussanak. Ezeket valószínűleg hasításra, vágásra és kaparásra használták. Kelet-Afrika lakói már e rég letűnt korban is meglepő ügyességről tettek tanúbizonyságot a kövek megmunkálásában. A helyszínen dolgozó régészeknek sikerült olyan kődarabokat azonosítaniuk, amelyeket üllőként vag)r kalapácsként valószínűleg többször is felhasználtak a szerszámkészítés során. Arra vonatkozó bizonyítékok is előkerültek, hogy e vidéken a kavicsszerszámok készítéséhez több százezer éven at alkalmazták ugyanazokat a módszereket. Meglehet, hogy ezek a módszerek egyidősek az első, felegyenesedve járó emberelődökkel - vagyis úgy 4 millió évesek! A marokkő-készítők A kavicsszerszámok készítői lassacskán rájöttek, hogyan tudják alaposabban és ügyesebben megmunkálni eszközeiket, s addig módosítgatták azok alakját és élét, amíg meg nem jelent a régészek által csak „kétoldalasnak” nevezett szerszám. Ez rendszerint tojásdad vagy körte alakú volt, s belőle alakult ki a marokkő - más néven szakóca -, amely Afrikából kiszorította a kavicsszerszámokat, majd az előemberekkel együtt eljutott Európába és Nyugat- Ázsiába is. Jelenlegi ismereteink szerint az első marokkövek 1,4-1,2 millió éve készültek Afrikában. A jellegzetes marokkő mandula-, tojásvagy háromszög-alakú, s viszonylag lapos. Bármilyen formájú legyen is, egyik vége hegyes vágócsúccsá keskenyedik, a másik azonban széles marad, hogy jól illeszkedjék használója tenyerébe. A marokkő valószínűleg sokcélú szerszám volt, amelyet nagyszerűen fel lehetett használni vágáshoz, daraboláshoz vagy kaparáshoz. Keskenyebb és hegyesebb, vadbőrök átszúrására használt darabjai lehettek az ár ősei. A marokkő persze fegyverként is szolgált, talán az indiánok csatabárdjához hasonlóan használták. A marokkövek legtöbbjét gondos megmunkálással készítették - minél később, annál aprólékosabb volt a kivitelezés -, s a végső finomításokat nem kővel, hanem csont- vagy7 keményfa-darabkával végezték, hogy7 a szerszám felszínéről csak egészen vékony kőpikkelyek váljanak le. A marokköveknél még egy fontos fejlemény is megfigyelhető: ahol rendelkezésre állt a tűzkő (különösen Európában), ott ezt használták fel a készítéséhez. Ebből az anyagból ugy anis igen éles és tartós él volt kia-TALÁLMÁNYOK ENCIKLOPÉDIÁJA 14 lakítható, ezért több százezer éven át a szerszámkészítők kedvenc alapanyaga volt. A Távol-Keletre azonban nem jutott el. Az itteni előember-lelőhelyekről, például Csukutienből, ahol az úgynevezett pekingi előember maradványaira rábukkantak, meglehetősen egyszerű darabolószerszámok kerültek elő. Ezek leginkább az afrikai kavicsszerszámokhoz voltak hasonlóak, csak éppen azoknál jóval finomabb megmunkálásúak voltak. Szilánkszerszámok A szerszámkészítők már egészen korán felismerték, hogy az apró kőszilánkokból is hasznos szerszámok készíthetőek. Miután kialakították finom-pattintási módszereiket (amihez csont- és fakalapácsokat használtak), a lepattanó kőszilánkokból nagyon finom eszközöket is elő tudtak állítani. E szerszámok készítése különösen Európában volt elterjedt, ahol a szilánkszerszám-készítő hagyomány gyakran a marokkó-készítő kultúrák közelében vagy azokon belül virágzott. A szilánkszerszámok készítésének a legegyszerűbb módja az volt, ha rácsaptak egy magkőre, és a lepattanó szilánkok közül azokat hasznosították, amelyek valamilyen Szerszámok és fegyverek Az újkőkor szerszámkészítőinek általában be kellett érnie a helyben található anyagokkal. Ha nem akadtak tűzkőre, kénytelenek voltak kevésbé alkalmas köveket használni, vagy csontokkal és agancsokkal dolgozni. Mindezekből az anyagokból sokféle formájú szerszámot készítettek, amelyek némelyikéről néha a régészek is nehezen tudják megállapítani, vajon fegyverként vagy szerszámként használták-e. 1 Csont - ez a nyersanyag mindig rendelkezésre állt 2 Agancs - az elejtett vadról leválasztott agancsokat viszonylag könnyű volt megmunkálni 3 Kő - sok különböző kőzetet használtak, de a legjobb és legtartósabb élt a tűzkő adta 4 Fűrészes élű tűzkő-kés 5 Kőfejű balta, amelynek fejét agancsfoglalattal rögzítették a nyélhez 6 Csonthói készített fegyver 7 Csontszigony, amelyet zsineggel erősítettek a nyélhez 8 Csonthegyű szigony, amelynek szétnyíló ágai nem engedték, hogy a fegyver kiessen a sebből 9 Finoman faragott tűzkő-kés célra a legalkalmasabbnak látszottak. Idővel azonban rájöttek, hogyha egy akármilyen, régi magkövet ütögetnek, az eredmény kiszámíthatatlan lesz. Ezért először a magkövet munkálták meg, gyakran olyan formájúra, hogy egy felfordított teknőspáncélra hasonlítson. Ezután ennek az egyik végére csaptak rá oly módon, hogy az enyhén ívelő oldalról egy ovális alakú szilánk váljon le. Ez már eleve vékony, éles szélekkel rendelkezett, így megfelelt késpengének, lekerekített alakja pedig kiválóan alkalmassá tette az állatbőrök kaparására. Olykor ugyanezzel a módszerrel keskeny tűzkő-csíkokat pattintottak le a magkőről, amelyek nem annyira kaparó-, mint inkább vágóeszközként voltak felhasználhatóak. A szilánkszerszámok készítésének ezt a módját Levallois-technikának nevezik egy lelőhely után, amely Párizs egyik elővárosában található. A Levallois-kultúra mintegy 230 000 évvel ezelőtt élte virágkorát a mai Franciaország és Anglia területén. Az ezzel a módszerrel készített szerszámok jelentős részén nincs vagy csak alig van utólagos megmunkálásra utaló nyom, ami azt jelenti, hogy így pillanatok alatt elkészíthették a megfelelő eszközöket.
