Ingpen, Robert et al.: Találmányok enciklopédiája. Az emberiség történetének legjelentősebb találmányai és felfedezései (Budapest, 1996)
A korai találmányok
AZ ELSŐ SZERSZÁMOK Az embert a szerszámkészítés emelte ki a többi emlős közül; szerszámai révén otthonában és azon kívül is sokkal többre lett képes Őseink mintegy 4 millió évvel ezelőtt indultak el azon az úton, amely később az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb szakaszának bizonyult: ekkor kezdtek el felegyenesedve járni. Az előrehaladáshoz többé nem volt szükségük mellső végtagjaikra, s kezeiket immár valódi kézként használhatták. Ez lehetőséget teremtett az elme és a test addig is remekül összehangolt működésének a továbbfejlesztésére, s a kéz is felszabadult, hogy valami kézzelfoghatót készíthessen. Ekkor kezdődött meg az az egyedülálló folyamat, amelynek során az ember átalakította környezetét. Szerszámok keresése E történet legelején az első emberelődök valószínűleg azt tanulták meg, hogyan „növelhetik meg” karjuk hosszát és képességeit egyszerű szerszámok használatával. Kezdetben talán nem is volt többről szó, mint olyan alapvető szerszámhasználtról, amilyet a zoológusok is megfigyeltek egyes állatoknál. Például az emberszabású majmok - különösen a csimpánzok - meglehetősen gyakran használnak eszközöket. Bambusz-szárakkal nyúlnak a kézzel el nem érhető táplálékért, és fűszálakkal „halásszák” ki a termeszeket várukból. Valószínűleg őseink is valahogy így kezdhették el gyűjteni a mindennapi tevékenységeiket megkönnyítő botokat és köveket. Egy erős ággal könnyebb volt kikaparni a gyökereket a földből, mint puszta kézzel; a köveket egyszerű kalapácsként vagy mozsártörőként használhatták. Aztán valakinek bizonyára hamarosan feltűnt, hogy egyes elrepedt kődaraboknak éles a széle, és ezek (a mai késekhez hasonlóan) alkalmasak a hús vagy a növényi tápanyagok feldarabolására. Senki nem tudja, hogy a korai emberelődök pontosan mikor is kezdték el így használni egyszerű „talált” eszközeiket. Anynyi bizonyos, hogy már a több mint 2 millió évvel ezelőtt Afrikában élt emberősök lakóhelyein is találtak ilyen lepattintott szélű kavicsokat. Az efféle tevékenység kezdetben csak korlátozott lehetett. A mai csimpánzokhoz hasonlóan csupán egy feladat megoldásának eszközét keresték, s ha a probléma megoldódott, az eszközzel sem törődtek tovább. Itt még szó sem volt előrelátásról vagy tervezésről, s még a képzelet szerepe is nagyon kicsi volt. A szerszámkészítés kezdetei A következő fontos lépés már egyedülállóan emberi volt: miután megfigyelték, hogy a lepattogzott szélű kő milyen éles, a korai emberelődök elkezdték egy kődarab segítségével iitögetni a többi követ, s azokról addig pattintgatták le a szilánkokat, amíg borotvaélessé nem váltak. Megkezdődött a valódi szerszámkészítés. Az első előemberek, akik megtették ezt a fontos lépést, valószínűleg Kelet-Afrikában éltek úgy 1,5-2 millió évvel ezelőtt. A két legismertebb lelőhely, ahol ilyen szerszámokat találtak, a Turkana-tótól keletre felev ő Koobi Fora és a Viktória-tótól keletre húzódó Olduvai-szurdok. Mindkét területen az ősrégészek által Homo habilis-nak („ügyes” vagy „szerszámkészítő” embernek) nevezett előember-faj tagjai éltek. Egyszerű szerszámaik - nagyrészt közönséges kavicsok, amelyek élének egy részét élesebbre pattintották - a napjainkig fennmaradt legősibb ember készítette eszközök. Az alapvető igények Nagyon keveset tudunk arról, hogyan jöttek rá eme szerszámok készítésének titkára, vagy hogyan használták azokat. Egy részük hosszú, lapos pengéjű, ezek leginkább kaparókra emlékeztetnek; mások rövidebbek, hegyesebbek és vágóéllel rendelkeznek, s inkább bárdként szolgálhattak. Tulajdonképpen valószínű, hogy az első szerszámok többsége több célú eszköz volt. Már az előemberek környezetében is sok olyan feladat lehetett, amely szerszámkészítésre és -fejlesztésre ösztönönözhetett. Ezek közül is az étel megszerzésével és elkészítésével kapcsolatosak lehettek a legfontosabbak. Itt a kőeszközök felbecsülhetetlenül értékesek lehettek az állatok elejtéséhez és feldarabolásához éppúgy, mint a növényi táplálékok felvágásához vagy a talajban való kutatáshoz. Az ilyen szerszámok emellett alkalmasak voltak ágak levágására és darabolására is, hogy' azokból menedéket készítsenek maguknak, valamint az állatbőrök tisztára kaparására, hogy azokat egyszerű öltözékként hordják. Eleinte valószínűleg nem nagyon gondoltak arra, hogy e különböző feladatok elvégzésére célszerszámokat készítsenek. A szerszám mérete és formája elsősorban a kiindulási kő alakjától függött, és attól, hogy an lehetett azt egy másik kővel megmunkálni. Éppen ezért az ősi kőszerszámok csoportosításának egyik legjobb módja nem azok felhasználásán, hanem készítésük módján alapul. A legalapvetőbb csoportosítás szerint kétféle eszközt különböztetünk meg: magszerszámokat és szilánkszerszámokat. Képzeljük el egyik ősünket egyik kezében egy ígéretes tűzkő-darabbal, a másikban egy kemény kalapácskővel. Amikor a kalapácskővel lecsap a tűzkőre, abból vékony - de néha egészen nagy - szilánkok hasadnak le. A megmaradó nagy tűzkő a magkő. Ha ebből a megfelelő helyekről elegendő szilánkot pattintanak le, a magkőből éles szélű, használható formájú eszköz alakul ki. Ezt nevezzük magszerszámnak. Azonban a lepattintott darabkák egy részének szintén jó éle lesz, s ezekből még remek kaparó vagy kés készülhet. Ezeket össze lehet gyűjteni, hogy' belőlük később szilánkszerszámokat készítsenek. A lényeg az, hogy a magszerszámok általában nagyobbak voltak a szilánkszerszámoknál. A magkövekből elsősorban hasítok és balták, a szilánkokból inkább kések és kaparok készültek. Ahogy a tűzkővel dolgozó előember mind ügyesebbé vált, ez a fajta specializáció tovább fokozódott. Kezdetben azonban az alapformák száma még igen kicsi volt. Az újkőkor legnagyobb részében a szerszámok közül a marokkő volt a legfontosabb. E sokcélú eszköznek két éle volt. Használói megmarkolták, s így vágtak, kapartak, csiszoltak vagy ütöttek vele. 12
