Ingpen, Robert et al.: Találmányok enciklopédiája. Az emberiség történetének legjelentősebb találmányai és felfedezései (Budapest, 1996)
A természet ereje
RAKÉTÁK Amióta a kínaiak vagy 800 évvel ezelőtt feltalálták a tűzijátékot, mind magasabbra, távolabbra és gyorsabban szálló eszközöket próbálunk készíteni A rakéta a sugárhajtású repülőgéphez hasonlóan működik, mozgásához a motorból hátul kilövellő gázok erejét hasznosítja. A sugárhajtómű azonban a földi légkör oxigénjét elegyíti az üzemanyagául szolgáló kerozinnal, míg a rakéta magával viszi a szükséges oxidálószert is, így nincs a légkörhöz kötve. Ma már a tűzijátékoktól kezdve az irányított lövedékeken át az űrjárművekig nagyon sok mindent nevezünk rakétának. A kezdetek — harci rakéták Az első rakéták valószínűleg Kínában készültek. Az ötletet valószínűleg a „földipatkány” adta - ez egyfajta tűzijáték volt, amely a talajon száguldott, és hátul tüzet szórt magából. Később talán efféle eszközöket erősítettek a kínai hadviselésben időnként alkalmazott lángoló nyilakra, hogy7 azokat ne kelljen nyílból kilőni. Valamikor 1150 körül juthatott valakinek az eszébe, hogy7 a kétféle módszert egy esítse. A XIII. századra az iszlám világ is megismerte a lőport (valószínűleg kínai közvetítéssel). Európában akkor jelent meg először, amikor a tatárok az 1241-es legnicai csatában lőport használtak. Roger Bacon hamarosan le is írta a lőpor összetételét, s ettől kezdve az ágyúk egy re nagyobb szerepet játszottak a csatákban és az ostromokban. Más szerzők továbbra is a rakétahajtás elvének magy arázatával próbálkoztak. A XVI. századra számos, a rakétakonstrukcióban ma jól ismert elemet - a többfokozatú rakétát, a csoportos rakétát és a szárnyas rakétát is - leírtak már. A rakéták teljesítményét megnövelő kulcsfontosságú lépés a XVIII. században történt meg, és egy indiai herceg, Hyder Ali, valamint fia, Tippu Suhan nevéhez fűződik. Hyder Ali, olyan rakétákat kezdett építeni, amelyekben az égés egy fémtartályban ment végbe. A nagyobb erő azt jelentette, hogy nagy obb robbanások mehettek végbe, ami megnövelte a rakéták tolóerejét. Tippu Suhan ilyen rakétákat használt a britek ellen 1792-ben és 1799-ben, s ezzel felhívta a nyugati világ figyelmét egy nagy hatású, új fegyverre. Ennek eredményeként a britek is átvették a rakétát, s William Congreve nekilátott, hogy továbbfejlessze. 126 Egy XIX. századi rakéta-karikatúra Pillantás a világűrbe A tüzérség XIX. századi fejlődésével a rakéta - mint fegyver - iránti érdeklődés hanyatlani kezdett. A század vége felé azonban néhány nagy képzelőerővel megáldott tudós rátalált egy másik olyan területre, ahol a rakétáknak hasznát vehetnék, és Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij 1895-ben kiadta első írását az űrutazásról. Ő volt az, aki rájött, hogy a szökési sebesség (a Föld gravitációs vonzásának leküzdéséhez szükséges sebesség) eléréséhez a legalkalmasabb hajtóanyag a cseppfolyós hidrogén és oxigén elegye lenne. Egy másik nagy úttörő, az amerikai R. H. Goddard érdekes eszmefuttatásokat készített a rakétákban rejlő lehetőségekről. Miközben különféle módosításokat végzett a rakétamotorokon, arról a napról álmodozott, amikor egy rakéta fényképezőgépet visz az űrbe, hogy lefényképezze a Hold túlsó oldalát. Goddard 1926-ban próbálta ki első folyékony hajtóanyagú rakétáját. Ez fontos előrelépés volt, s munkája világszerte sokakat késztetett kutatásra. A következő hat évben számos rakéta- és űrkutatási társaság alakult. Egy ilyen társaságnak volt a tagja a német Wernher von Braun is, aki már 1931-ben olyan rakétákat készített, amelyek egy mérföld (kb. 1600 m) magasra repültek. Hamarosan a német kormány is felismerte munkája fontosságát, s a tudós ezután már háborús célokra alkalmas rakéták fejlesztésével foglalkozott. A német hadsereg számára dolgozó tudóscsoport több félelmetes fegyvert is kifejlesztett, amelyek közül a V2 rakéta a legismertebb. A 13,5 t súlyú szerkezet egytonnás robbanófejet hordozhatott, és 320 km-nyi út megtételére volt képes. Az első ilyen rakétát 1944-ben indították útjára, s a háború végéig mintegy 4000 V2-t használtak fel. A háború végére nyilvánvaló lett, hogy a rakétakutatásban Németországé a vezető szerep, ezért az USA és a Szovjetunió is megpróbálta megszerezni az ott elért eredményeket. Von Braun és egy nagy tudóscsoport Amerikába költözött, mások pedig a Szovjetunióba kerültek. így aztán a két országban külön-külön folytatták az űrkutatási és fegyverkezési programjaikhoz szükséges rakétatechnikai fejlesztéseket, hogy műholdakat, űrhajókat és végül embereket juttathassanak az űrbe. A rakéták sok háború menetét fordították meg, s a rakétahajtású lövedékek a mai fegyvertáraknak is fontos részét alkotják. Ezek az eszközök új fejezetet nyitottak az emberi felfedezések történetében. Nekik köszönhető azon műholdak pályára állítása is, amelyek alapvetően átformálták bolygónk hírközlési rendszerét. Hatásuk óriási, s életünknek-szinte minden részében érezhető. A rakéták fejlődésének állomásai A kép alján Ciolkovszkij űrhajó-rajzát és Goddard egyik első folyékony üzemanyagú rakétáját mutatjuk be. Goddard feje fölött egy német V2 rakéta repül. Baloldalt a korszerű rakéták fokozatai, a jobb szélen pedig a Holdra tartó űrhajósokat a magasba emelő, óriási Satum hordozórakéta láthatóak.
