Gáll Imre: Régi magyar hidak (Budapest, 1970)
Hídleírások - Békés megye
tek a hidat egyik legérdekesebb régi hidunkká avatják, amelynek további fennállását gondos karbantartással kell elősegíteni. Kár, hogy a Bárdos-ér területét most már a híd környékén is olyan mértékben lepte el a növényzet, hogy a hídra való rálátást nagyon akadályozza. Nincs egyetlen pont sem, amelyről a hidat teljes egészében láthatnánk, pedig a hídról kialakítandó összbenyomás a részletek szemlélete és vizsgálata után sem lehet tökéletes és őszinte. A mellékelt fénykép a hídnak régebbi felvétele, ma ilyen fényképfelvételt nem is lehetne készíteni. Félreértés ne essék, a növényzet teljes távoltartása a híd környezetéből sivár benyomást keltene. A virágzó gyümölcsfák jelenlétét nem kifogásoljuk, de hangsúlyozzuk, hogy a műtörténeti értékű építményeket nem csak konzerválni és megőrizni, hanem bemutatni, megismertetni is feladatunk, s ezt a szempontot a növényzet túlzott burjánzásával nem lehet szolgálni. A Bárdos-híd építésének történetét dr. Scherer Ferenc könyve a Békés megyei és Gyula városi levéltár adatai alapján részletesen ismerteti. Ebből az ismertetésből — az Országos Levéltárban talált adatok hozzáadásával — a következőket lehet megállapítani. A Bárdos-hidat ősidőktől kezdve a gyulai földesúr tartotta karban és építette újjá, ha kellett. Mária Terézia királynő 1743-ban szabadalomlevelet adott a gyulai földesúrnak, amelyben feljogosítja, hogy a hídon vámot szedhet. A híd a XVIII. században még csak fahíd volt, amelyet gyakran kellett javítani. Nagyobb szabású újjáépítési munkát 1764-ben végeznek a hídon, amikor az uradalom költségén Tomcsányi János építette újjá a hidat. Lényeges változás következett be a híd használatában 1788-ban, amikor az átvezető utat postaúttá nyilvánították. Amikor a következő évben esedékessé váltak a szokásos évi karbantartási munkák, az uradalom a költségeknek csak részbeni viselésére vállalkozott, s azt javasolta, hogy a másik költségrészt a vármegye viselje. A kérdés eldöntésére a vármegye 1790-ben felterjesztést intézett a F-lelytartótanácshoz. Válaszul a Helytartótanács kiemeli azt az elvi álláspontot, hogy a híd teljes karbantartási költségét nem lehet az uradalomra hárítani, és felhívja a vármegyét, hogy az uradalommal a híd építése és karbantartása ügyében lépjen egyezségre. Annak ellenére, hogy a Helytartótanács válasza még 1790-ben megérkezett, még két évig semmi sem történik a híddal, úgyhogy az tovább romlott és korhadt. Végre 1793-ban a vármegye és az uradalom megegyeztek és a javításokat foganatosították. Az egyezség szerint az uradalom adta a faanyagot és alkalmazta a mesterembereket, a vármegye pedig adta a szükséges fuvarokat és állította a „kézi munkásokat”, tehát a segédmunkásokat. Aki csak valamennyire járatos az államigazgatásban, nyomban felismerheti a megegyezésben a szándékot, hogy a vármegye csak olyan terhet vállaljon, amit közmunkaként a helybeli lakosságra átháríthat. A nagy sokára elvégzett javítási munka, úgy látszik, nem lehetett valami eredményes, mert már a következő évben felvetődött a gondolat, hogy a hidat kőhíddal kellene felváltani. Az 1794. november 20-án tartott vármegyei közgyűlésen meg is született az elhatározás, amely szerint egy ilyen hídnak elkészítése hatalmas erdőpusztítással jár, ezért a kérdéses utat kőhíddal látják el és az egész utat is kővel rakatják ki. A megye a szükséges követ Világoson és Paulison megvágatta, kifizette és Gyulára szállíttatta, az uraság pedig ahhoz értő mesteremberekkel az egész utat kiköveztette és a jövőben karbantartatta a megye segítsége nélkül. A híd építését teljesen a vármegye vállalta magára. Az elhatározás ugyan megvolt, de — valószínűleg a napóleoni háborúk okozta bizonytalan helyzet miatt — tettek nem következtek. Kilenc év telt el tétlenségben, amíg az 1803. november 24-i közgyűlésen újból kimondták, hogy a fahidak javítására évente fordított költségek elkerülésére e hidakat téglából kell a 64
