Gáll Imre: Régi magyar hidak (Budapest, 1970)
Régi hidak problematikája - Fahidak
a hídhoz küldeni, s meg kellett szerezni a javítási munkálatokhoz szükséges anyagokat is. A debreceni mesteremberek — a város feljegyzései szerint — sokszor hosszú heteket töltöttek el Szolnokon, mialatt még az ellenőrzésükre küldött török tisztek, valamint a vezetésükre kirendelt debreceni tanácstag élelmezéséről és tartásáról is a városnak kellett gondoskodnia. Ez a kötelezettség a várost azon a rendszeres évi adón kívül terhelte, amelynek összege 1662-ben 10 000 tallér volt. Debrecennek a szolnoki híd javítására vonatkozó kötelezettsége csak Szolnoknak a török uralom alól 1685 október 18-án való felszabadulásával szűnt meg. A visszavonuló török csapatok — magától érthetően — felgyújtják a szolnoki Tiszahidat. De már 1689-ben szó esik az újjáépítéséről. A budai kamara intézkedik, hogy a tulajdonát képező faanyagot Sápról szállítsák Szolnokra a hídépítéshez. A törökkor utáni első szolnoki Tiszahíd 1692-ben készül el. Élettartama nem hosszú, két évtized csupán. A Rákóczi-szabadságharc viharaiban a híd újra elpusztul. Ezt követő újjáépítése báró Dillhers Ferenc generálishoz fűződik, aki a szolnoki helyőrség parancsnoka volt abban az időben. Dillhersnek a híd helyreállítása körüli érdemeit Savoyai Jenő főhercegnek ez ügyben kiadott levele méltatja. Ez a levél azt az egyébként ismert tényt is igazolja, hogy a szolnoki híd katonai jelentőségével a legfelső hadvezetés is tisztában volt. A híd újjáépítésében jelentős része volt Prati kamarai építésznek, aki 1721 őszén elkészítette aTisza-híd tervét, s a kivitelezéskor is közreműködött. Rajta kívül Hölbling építőmester, Schmidt ácsmester tevékenykedtek a hídépítésen, továbbá Rosenfeld hadmérnök, akinek véleményét a kamara utasítására Pratinak figyelembe kellett vennie. Mintegy tíz évvel később a hídon nagyobbfokú javítások váltak szükségessé. A híd állagában a jeges árvizek tettek károkat, de emellett a meder feltöltődése az akkor még szabályozatlan Tisza szeszélyes vízjárása következtében szükségessé tette a hídpálya szintjének felemelését. Prati 1730-ban tervet készít az új fahíd építésére — ebben munkatársa, Schmidt ácsmester segít neki — s az új szintek megállapítására, amiben Mathei hadmérnök véleményére támaszkodott. A XVIII. században a híd az államkincstár tulajdona volt. A hídvámot a harmincados maga szedette az 1692 óta mellérendelt hídmesterrel. A város 1731-ben elnyerte a hídvám bérletét s bérösszegül előbb 1800 rhénest, majd a század második felében 2500 forintot fizetett. A bérleti feltételek között szerepelt az az érdekes kikötés is, hogy a város a hídvám bérletét albérletbe nem adhatja. Ezzel szemben fennállott az a lényeges könnyítés, hogy az 1 forintot meghaladó összegű javítási munkálatok ellenértékét a vámbérből le lehetett vonni. Nem sokkal a hídnak városi kezelésbe vétele után, 1739-ben, a híd újból a tűz martalékává vált. Ebben az időben Szolnok város már fejlett ácsiparral rendelkezett, s a tiszai tutajok egyik alsó végállomásává kezdte kinőni magát. Ácsai többnyire német származásúak voltak. A szolnoki Tisza-hídhoz szükséges faanyag azonban mégsem a Tiszán érkezett, mint azt feltételeznénk, hanem Mátraverebélyről a Zagyván. A mátraverebélyi kincstári erdőt 1731. szeptember 10-én a kincstár jogának azzal a fenntartásával adták bérbe, hogy a bérlők a szolnoki hídhoz szükséges faanyagot kötelesek a kincstárnak kiszolgáltatni. A hidat az 1740—42. években építették újjá, feltehetően mátraverebélyi faanyaggal. Erről a munkáról nincs kellő részletességű leírásunk, azonban a hídnak az 1764. évben folyó újjáépítéséről igen részletes német nyelvű leírással és tervvel rendelkezünk. A szolnoki híd építési munkálatainak felülvizsgálatára az Udvari Kamara 1764 októberében Sigmund v. Hubert mérnököt a helyszínre kiküldte. A mérnök a hidat és a bal parton húzódó töltésszakaszt igen gondosan meg31
