Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek. 2. módosított bővített kiadás (Budapest, 1976)

közben az övről csüngő veretek csengése s a hajfonatokat összetartó számos fürtkarika, korong vibráló játéka (2. kép).

I. (Szent) István (1001—1038) és az őt követő Árpád-házi magyar királyok kora a letelepült életforma kialakítását, az államhatalom megerősítésén túl a pogány szokások háttérbe szorítását és a kereszténység térhódítását hozta. A nyugati szokások és a nyugati kereszténység felvétele kemény harcokba került, de végül is megváltoztatta a magyarság arculatát. Másik erős hatásként Bizánc befolyása jelentkezett, ugyancsak a XI—XII. században. Ezek a történelmi tényezők együtt alakították ki kora középkori művészetünk — keleti és nyugati elemekből összetett — sajátos stílusát.

A bizánci ízlés leginkább az ékszereken mutatható ki. Kedvelték a félhold alakú, valamint a hosszú, sok függelékkel ellátott fülbevalókat s a hajfürtkarikákat. Nyakukban láncot viseltek csüngővei, vagy zsinóron keresztet, mellükön kerek, növényi vagy állatos díszű boglárt vagy kapcsot a köpeny összefogására. A palástcsatokat, gombokat gyakran filigrántechnikával díszítették, az arany ékszerekbe csiszolatlan, nagy drágaköveket foglaltak (7. kép), vagy a kívánt motívum szerint felforrasztott fémrekeszekbe színes zománcot égettek. Kiváló példája ennek a gyakorlatnak egy XI. századi rekeszzománcos, királyfejes gyűrű, a legszebb Árpád-kori gyűrű (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest). Ugyancsak rekeszzománcos a III. Béla király (1x73—1x96) sírjából ismert, négykaréjos enkolpium (ereklyetartó ékszer); középső kerek mezője egykor szintén zománcozott volt. A székesfehérvári királysírokból még különféle filigrános ékszerek is előkerültek, közülük a legszebb egy apró gyöngysorral kereteit, közepén rekeszzománc díszű korong ugyancsak a XII. századból. A bizánci technikákat behozott tárgyak alapján hamar elsajátította az ötvösségben amúgy is járatos magyarság. A királyi székhelyek, várak, püspökségek, kolostorok körül letelepedett, s az Árpádkori oklevelekben egyre gyakrabban emlegetett aranyművesek a filigrán készítését különösen kedvelték. Ez a technika számos középkori sírlelet gyűrűin, pitykéin és keresztjein kívül egyéb hitelesen magyar ötvösműveken is fennmaradt. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a királyi udvar körül már az Árpád-korban ötvösműhely működött.

Nagy mennyiségben maradtak fenn gyűrűk a XI—XIII. századból; bronz- és ezüstgyűrűket a szegényebb nép is viselt. Legelterjedtebbek a pecsétgyűrűk, vésett fejükben címerképpel, gyakran sas-, oroszlán-, Isten báránya-, liliom vagy életfa-ábrázolással.

7