Sárádi Kálmán: Művészi kovácsolás (Budapest, 1970)
I. Művészi kovácsmunkák és az épületdíszítő lakatosság történeti fejlődése
ban, nemkülönben Dél-Oroszországban már jóval korábban az épületre emelt kupolák szerkezeti megoldásaival foglalkoztak az építőmesterek. Az első évezred záró századában fokozatosan erősödik a díszítési tevékenység az ismert világ építészeti vonalán. Az ezredforduló előtt a vasnak még semmi szerepe sincs az épületdíszítésben. Mint szükségmegoldást alkalmazzák a szerkezeti falakat összekötő falkötővasakat, amelyeket a fellépő húzóerők ellensúlyozására a fal hosszában helyeztek el. Megjelenik a vas a bejárati nyílások fagerendáit összekötő sarokvasak formájában is. Díszítő szerepének súlypontja azonban a második évezred századaira esik. A vasnak műipari feldolgozását vasművességnek nevezték. Ez az ipar, mint a képzőművészetek ágának egyik erőteljes hajtása, éppoly tükre az egyes korok szellemének, mint az építészet, festészet, szobrászat, bronzművesség vagy ötvösség; mert mestere az anyagba nemcsak szaktudását, hanem érzelmi világát is beleönti. Ennek tulajdonítható, hogy a politikai, vallási és társadalmi viszonyokban rejlő világnézet változásával a műtárgy alakja is változik. Amint a történelmet az események összefüggő volta, a politikai, vallási és társadalmi viszonyok egyöntetűsége alapján különféle korszakokra osztjuk, éppígy tesszük ezt a művészetek és a műipar történetében is. Itt az alakban nyilvánuló ízlés, az ún. stílus szerint osztályozunk. Ez utóbbiak mesgyéi nagyban és egészben azok, amelyek a történelem korszakait határolják: hisz a stílus sem egyéb mint kőbe vésett, vászonra festett, ércbe öntött vagy vasba kovácsolt története az illető kor kulturális viszonyainak. Beszélünk vasműves, építészeti stb. stílusról. A vasműves stílus tipikus szerkezeti és formai ismertetőjelek összessége, amelynek segítségével bármely vasműves munkáról megállapítható, hogy mely korból való és mely művészi irányhoz tartozik. A vasművességben nyilvánuló stílus nagyjában mindig rokon azzal a stílussal, amelyet az egyik vagy másik korszak építészete követett. Hisz mint tanítvány a mestert, mint gyermek az anyját, úgy követi a kisipar az építészetet, amely neki szellemi táplálékként a formát és anyagi táplálékként a megélhetéshez szükséges munkát adja. Azonban a vasművességet a kisiparok sorából éppen az emelte iparművészeti rangra, hogy mesterei az építészet formáit a vas jellegéhez idomították, s ez alapon mesterségüket az anyaművészettől függetlenül is fejlesztették. A vasnak művészi feldolgozás szempontjából komolyan szóba jöhető faja a kovácsoltvas. Formai megmunkálhatóságának jellege inkább sík, mint plasztikus idomokat kíván. Ugyanis az áttört rácsozat, a vaspálcákból alakított díszítmény az, amely legjobban illik a vas technológiai tulajdonságaihoz. Kivételt csak a vaslemezből alakított munkák képeznek, mert a lemezmunka technikája a plasztikus idomoknak jobban kedvez, de a lemez, csekély keresztmetszete miatt, csupán díszítő munkára alkalmas. A vas anyagának egyik legfontosabb tulajdonsága a formálhatóság. Művészi jelentősége, hogy meleg állapotban a legapróbb részletekbe menő stilizált vagy természetes alakzatokat lehet belőle kiformálni. Gyakorlati jelentősége, hogy biztonságot nyújt és — megfelelően védve — időálló. A vas döntő fontosságát az építkezéssel kapcsolatosan és a szerkezeti megoldások területén a könyv különböző fejezeteiben tárgyaljuk. Ebben a fejezetben a vasnak mint díszítőelemnek formaalakítását és annak fejlődési vonalát vizsgáljuk. A századok építészetének az a nagy jelentőségű törekvése, hogy a belső térbe minél több fényt és levegőt bocsásson be, szükségessé tette, hogy az ablakok és ajtók részére minél nagyobb nyílásokat törjenek a falfelületen. Az ablaknyílásokat úgy kell ellátni védőszerkezettel, hogy az ne akadályozza meg a fény beáramlását és mégis elzárja az épület belső terét a külső világtól. Ezt a szerepet töltötte be a múltban a vasból formált ablakrács, amely különböző formai változatok után még a jelenkorban is megtalálható. A másik terület, amelyben a vas fontos, az ajtók vasalása. A román kor idején az ajtók és kapuk elzárását keményfa gerendákból készítették. Ezek vastagsága 8. . . 15 cm volt. Ezeknek a faalkatrészeknek szerkezeti megoldásokat még nem adtak, csak egymás mellé illesztették és elöl-hátul vasalásokkal fogták össze. 12
