Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

hiszen a kék szín egyrészt a legjobb alapszín másszínű alakok ráfestéséhez, másrészt a kék, mint a levegő, illetve az ég színe, mindig természetes háttérnek tűnik. Különösen áll ez az olyan címermegoldásoknál — amilyen az új magyar címer is —, ahol az alapot sugarak szelik át.

A címermezőt ölelő búáakoszorú ugyancsak magyaros motívum, amely sokféle népművészeti alkotáson megtalálható díszítőelemként. Ezen az sem változtat semmit, hogy más címerekben, elsősorban a szomszédos népi demokráciákéban ugyancsak van búzakoszorú. Miután köztudomású, hogy az egymás közelében lakó népek nyelve, írása, sőt egész életmódja hatással van egymásba, természetes, hogy népművészete is, s így akár ugyanazok az elemek is fellelhetők szomszédos országok díszítőelemei között, innen pedig bekerülhetnek a címerbe is. A mi címerünkben egyébként a búzakoszorú nem csupán díszítés, hanem a hatalomban részes dolgozó parasztság jelképe is.

S itt, mielőtt a népköztársasági címer másik, elengedhetetlen fő részére, a vörös csillagra térnénk, szólni kell a régi és az új^ímerek közti döntő különbségről. Ezer év történelmén mutattuk be, hogyan változott a címer, s hogy ezek a változások legtöbbször az uralkodóház vagy akár csak a király személyének megváltozását tükrözték. • Ebből is, meg sok más elmondott részletből is következik, hogy a királyi címerek mindig a királyt vagy az uralkodóházat szimbolizálták, de sohasem a népet. Jellemző, hogy a magyar címer megfejtésére indult hajdani találgatások közül még az volt a „legdemokratikusabb”, amely a három halom értelmét a három rendre — főpapok, főurak, nemesek — vezette vissza. De a népről, a jobbágyról vagy akár a felszabadított parasztról, a munkásról, a kétkezi és szellemi dolgozóról sehol nem esik szó. Nem is lehetett ez másképpen olyan társadalomban, amely az embert nemesi kutyabőr szerint mérte. A feudalizmus, majd a kapi-54