Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

szágra az egész címerben mindössze az alján levő, vékony, háromszínű szalag utalt, amely a címer egész felületéhez képest szinte észrevehetetlenül kicsiny volt, színtelen nyomatban pedig színeire inkább csak következtetni lehetett. A magyar népi demokrácia akkori vezetőinek hibás politikáját tükrözte ez a címer, legalábbis annyiban, hogy nem vették figyelembe a magyar nép jogos nemzeti büszkeségét, ami természetesen nem téveszthető össze a sovinizmussal. Ezért volt népszerűtlen az első népköztársasági címer, amelyet az emberek nem éreztek magukénak» A címer pedig csak úgy válhat nemzeti szimbólummá, ha a nemzet tagjai ismerik jelentőségét és magukénak vallják. Ehhez elengedhetetlen feltétel, hogy a címer a nemzeti tradíciókat kövesse ugyanakkor, amikor tükrözi a társadalomban beállott változásokat.

A régi népköztársasági címer — minden hibája ellenére — mégis a Magyar Népköztársaság hivatalos jelvénye volt, s az ellene intézett támjadások egyúttal a fennálló társadalmi rend, a népi demokrácia ellen is irányultak. 1956 október végén, az ellenforradalom napjaiban jelentek meg az utcákon előbb a lyukas piros-fehér-zöld zászlók, amelyekből kivágták a népköztársaság címerét, majd ennek helyére felkerült a Kossuth-címer.

Ami haladó volt 1848-ban, 1918-<ban és 1946-ban is — 1956-ban már reakciós, ellenforradalmi jelkép lett. A tömegek ugyan szívesen vették a Kossutih-címer megjelenését, mert csak a hajdani haladó szimbólumot látták benne, s nem volt számukra világos, hogy ez a reakció trójai falova, amely mögött a kapitalizmus és a fasizmus restaurációjának törekvései állnak.

Az ellenforradalmárok a Kossuth-címert most éppen

52

EswKSiíiíá-' í mi ' •; »S