Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)
helyezzük a Kossuth-címert, amely a maga korában a haladást képviselte, de napjainkban már idejét múlta, és más népek önérzetét is sérti — éppen a századok alatt belemagyarázott hamis jelentések miatt. Az 1848-as szabadságharc leverése után ismét megszűnt Magyarország önálló élete. A Bach-korszak osztrák udvari és tisztviselői apparátusa az önállóságnak még a látszatát is igyekezett elnyomni. Ferenc József 1867-ig meg sem koronáztatta magát magyar királynak, s így, természetesen magyar címer sem volt akkor más, mint a hazafiak által őrizgetett Kossuth-embléma. A korlátlan önkény 1867-tel, a kiegyezéssel ért véget. A kiegyezéssel kapcsolatos közjogi problémák rendezésébe a címerügy is beletartozott — és elég sok nehézséget okozott. A Magyarország fölötti uralmát továbbra is biztosítani akaró osztrák kancellária ugyanis azt kívánta, hogy az Osztrák—Magyar Monarchiát külföldön továbbra is Ausztria képviselje, ne csak személyekben, de jelvényekben is. Az erről szóló tárgyalások sokkal tovább húzódták, mint maga a kiegyezés. A már rendszeresen ülésező országgyűlésen az ellenzéki képviselők egyik, szinte állandó céltáblája volt a címerkérdés, teljes joggal, hiszen a császári udvar nem volt hajlandó lemondani arról sem. hogy a Magyarországon annyira gyűlölt kétfejű sas legyen a közös intézményeknél az egyedül elfogadott, hivatalos címer (24. ábra). A vitáknak végül annyi eredményük lett, hogy 1915- ben — tehát már az első világháború idején — újból rendezték a címerhasználatot a közös intézményeknél. A legitimista heraldikusok Ferenc József dicsőségét zengték ebből az alkalomból, megértő, és a magyar népet szerető 42
