Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

BEVEZETÉS

A „címervita”, amely — hol nyíltan, hol burkoltan — évek óta folyt, az új népköztársasági címer megszületésével lezárult. Lehetnek és vannak, akik továbbra is ragaszkodnának az úgynevezett Kossuth-címerhez, mások az 1949-ben alkotott címert tartják jobbnak, de a nagy többség máris magáénak érzi a világ ez idő szerint egyik legfiatalabb nemzeti jelvényét, az új magyar címert.

Az újnak születésekor mindig jó visszatekinteni a régire. Most, amikor nemzeti múltunkat figyelembe vevő és egyben proletár nemzetköziségünket kifejező címerünk van, vessünk egy pillantást vissza az évszázadok homályába: hogyan alakult ki és változott történelmünk folyamán a címer?

Az új címerről hozott törvény egyúttal a zászlóról is intézkedik: ezentúl a minden jelvény nélküli piros-fehérzöld trikolór lesz a Magyar Népköztársaság nemzeti zászlaja. Nemzeti ünnepeinken és általában minden ünnepélyes alkalomkor szerepel mellette a vörös lobogó is, a nemzetközi munkásosztály zászlaja.

Az 1956 október—novemberi ellenforradalom idején a régi népköztársasági címer mellett a legtöbb támadást, meggyalázást a vörös zászló szenvedte. Fájó szívvel látták a magyar munkások, hogyan égetik, tapossák sárba közönséges bűnözők és felelőtlen suhancok a vörös zászlót, amelyet annyi dicsőséges harcban emelt magasra a proletariátus. Pedig a vörös zászló — amelyhez a magyar munkási*