Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

III. Béla, korának egyik legjelentékenyebb uralkodója, a bizánci udvarban nevelkedett, ahol a királyság jelképe volt a kettőskereszt. Később, trónrakerülése után ezzel á jelvénnyel akarta kifejezni, hogy nem hajlandó Bizánc hűbéresévé szegődni, egyenrangúnak tartja magát az ottani uralkodóval. A három következő király idején ez nem volt annyira fontos, nem fenyegetett a bizánci veszély.

IV. Béla teszi ezúttal már

tényleges királyi címerré a I

kettőskeresztet, de az ő uralkodása alatt talán feledésbe is merült eredeti rendeltetése. Itt már valóban „apostoli kettőskeresztként’' szerepel, s inkább a nyugati uralkodókkal versenyez, akik a „legkeresztényebb uralkodó’’, a „legkatolikusabb király” és hasonló címeket vettek fel. De a ketteskereszt mindig kifejezetten és hangsúlyozottan a királyság jelképe. Az Arpád-ház családi használatában megmarad a vörös-ezüst vágásos címer. A kettőskereszt ekkoriban betölti csaknem az egész pajzsmezőt.

Az utolsó Árpádok valamennyien a kettőskeresztet ismerték királyi címerükként, bár kisebb-nagyobb módosításokat végeztek rajta, néha-néha díszítő elemeket tettek hozzá. III. Endrénél, az utolsó Árpád-házi királynál pél'i

dául már eléri a kereszt a pajzs szélét, közepét koszorú 1

fogja át, mellette pedig félhold és csillag is látszik (5. ábra).

>

ő. (thru