Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

lyezzék el a jelzéseket. A vezérek — éppúgy, mint a színeknél, a sisakdíszeknél is igyekeztek előkelőségüket, gazdagságukat vagy messzire visszanyúló családfájukat fitogtatni. Ezért került igen sok sisakra díszként az oroszlán, mint a bátorság jelképe. De, hogy mégse legyen teljesen egyforma, az egyik oroszlán két-, a másik négy lábon állt, az egyik tartott valamilyen jelvényt a mancsában, a másik nem, volt olyan, amelyiknek messze ki volt öltve a nyelve, és volt, amelyik nem ábrázolta külön az oroszlán nyelvét, ismét mások azzal különböztették meg magukat, hogy oroszlánjuk jobbra vagy balra néz, áll vagy lép és így tovább, végtelen változatosságban. A másik kedvelt sisakdíszítő elem a sas volt, amelynél ugyancsak volt egy- és kétfejű, oldalnézetben vagy szemben ábrázolt, kiterjesztett vagy csukott szárnyú stb. stb.

A magyar címer valamivel később alakult ki, mint a környező országoké. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy a magyaroknak kalandozásaik során nem volt szükségük külön megkülönböztető jelvényre, hiszen a vörös zászlók alatt száguldozó magyar lovasokat úgyis messziről felismerték, másrészt Árpád családi jeleként ott volt a zászlórúdon ülő úgynevezett turul madár, amely a hunoktól, magától Attilától Való származását bizonygatta, illetve — a pogány „Emese álma” monda szerint — Árpád isteni eredetét volt hivatva dokumentálni. A turul azonban nem vált címerré, mert I. István király a régi hittel való szakítását abban is kifejezésre juttatta, hogy a zászlórúdra turul helyett keresztet helyezett.

Az első királyok idejéből semmilyen emlékünk nincs a címer létezéséről. Csak két évszázaddal az államalapítás után, Imre királynak (1196—1204) van szabályos címeralakokat mutató pajzsa: vörös alapon kilenc balra lépő oroszlán, és köztük négy ezüst vágás (3. ábra). II. Endre király (1205—1235) ugyancsak oroszlánokat visel pajzsán,

2 A magyar rímet úlja

17