Wille, Hermann Heinz: A kocsitól a gépkocsiig (Budapest, 1967)
Lóerők és politika
AZ OROSZ CSODA A nem okuló burzsoá katonai teoretikusok, akik annak idején készségesen elhitték Lindbergh sugalmazásait, amelyek szerint a Vörös Hadsereg olyan ellenfél, amelyet nem kell komolyan venni, Németország vereségét Hitler stratégiai hibáival magyarázták. Akadtak és akadnak ma is, akik a „Tél tábornokot”, a „Sár tábornokot” vagy „a végtelen orosz térséget” tekintik a vereség főokának. És végül voltak és vannak olyan katonai szakértők is, akik azt állítják, hogy a Szovjet Hadseregnek a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelmét a szövetségesek hadiszállításai tették lehetővé. Való tény az, hogy Hitler, Göring és katonai tanácsadóik saját nagyzási hóbortjuknak, vak gyűlöletüknek estek áldozatul. Az erőnek ez a túlbecsülése a német imperializmus egyik jellemző vonása. „Csak a küszöböt kell átlépnünk, s az egész korhadt épület máris összeomlik!” — mondta Hitler Jodlnak. Chester Wilmont angol újságíró írja „.Harc Európáért” című könyvében: „Bűnös könnyelműséggel lebecsülték az orosz technikát és fegyverzetet, az orosz katona erkölcsét és harckészségét csökkent értékűnek, a szovjet állam belső összeforrottságát pedig törékenynek hitték.” Még a hírhedt IG Farben kémközpont, a Berlin NW 7 is figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy a fiatal szovjethatalom húszéves fennállása alatt fejlett ipari állammá változott. A hitlerista csapatok kezdeti sikerei részint a meglépésre, részint arra vezethetők vissza, hogy a Szovjetuniónak először át kellett állítania gazdaságát haditermelésre. Az átállítás befejezése után, amihez az is hozzátartozott, hogy egész iparágakat telepítettek át az ország keleti részeire, a szovjet szakemberek rendkívül gyorsan behozták az ellenség haditechnikájának mennyiségi fölényét. Egyedül az uráli harckocsigyár több mint 35 000 páncélost szállított a háború négy éve alatt. A Szovjetunió évi átlagos termelése a háború alatt páncélosokból majdnem kétszer annyi volt, mint a hitleri Németországé, másfélszer annyi, mint az Egyesült Államoké, és hatszor annyi, mint Angliáé. A szovjet csapatok felszerelése mindössze néhány szabványtípusra szorítkozott. Ezeket igen gondosan választották ki, és hozzáidomították a különleges út- és időjárási viszonyokhoz. A négykerékmeghajtású vagy lánctalpas, különleges karoszszériával felszerelt három és fél tonnás GAZ-A és a háromtonnás ZISZ kocsik — hogy csak ezt a két típust említsük — mint terepjáró csapat- vagy anyagszállító járművek messze felülmúlták a német katonai járműveket. 1941—42 telén tehergépkocsik ezrei közlekedtek a Ladoga-tó jegén, „az élet útján”, amely az ostromlott Leningrádot a hátországgal összekötötte. A gépkocsivezetők az ellenséges tüzérség' tüzében és a repülőktől fenyegetve váltásonként négyszer fordultak. Éjjel-nappal szállították az élelmiszert, a gyógyszereket, a csapaterősítéseket és a lőszert a városba, s visszafelé magukkal vitték a sebesülteket és betegeket. A Volga menti harcok alatt is nagy csapat- és anyagszállításokat hajtottak végre tehergépkocsik segítségével. Azokról az anyagi veszteségekről, amelyeket a német agresszorok a hadtörténet egyik legnagyobb csatájában, a második világháborúban fordulatot jelentő volgai 136
