Haiman György (szerk.): Kner Imre emléke 1890-1990 (Békéscsaba–Gyomaendrőd, 1990)

Erdész Adám: Apa és fiú

telének tekintette, hogy Mihály legalább egy évet valamelyik német nyomdászán központban töltsön. Ám eredetileg is úgy gondolta, hogy leghamarabb a középiskolai tanulmányok befejezése után küldi fiát külföldre, éppen azért, hogy eszmélése idején Magyarországon legyen, s minél szorosabban kötődjön az országhoz, a néphez. A magyarsághoz tartozás magától értetődő voltát sugározta Mihály felé nagyapja negyvennyolcas nemzeti szellemű gondolkodása, ugyanúgy, minta Bartók-tanítvány édesanya. Az iskolai antiszemitizmusról tudósító levelekre válaszolva Kner Imre Bibó Istvánéhoz nagyon hasonlító történeti áttekintésben mutatta be a magyarországi antiszemitizmus kialakulását és erőre kapását. Confessioszámba menő levelekkel igyekezett ellensúlyozni a zsidótörvények és a hétköznapi antiszemitizmus hatását: „Mindig gondolj arra, hogy mi magyarok vagyunk, magyarnak nevelt bennünket már a dédapád, nagyapád és szüleid is, és minden jogunk, okunk megv an arra, hogy jó magyarnak érezzük magunkat. Senkinek az az emberi, erkölcsi joga nem lehet meg, hogy ezt a magyarságot kétségbevonja, elvonja tőlünk.” A szorongattatások növekedése idején sem mondott mást: „Kisfiam, most is csak aztmondhatom, abból, ami példát adtam Nektek és amit mindig tanítottam és magyaráztam, egyetlen betű sincs visszavonnivalóm, egy szót sem mondanék és egy mozdulatot sem tennék ma sem másként. ” 1942- ben megnyugvással számolt be Fülep Lajosnak arról, hogy sem fia önérzetén, sem magyarságán nem érez sérülést.

Nem volt kis teljesítmény Kner Imre részéről, hogy ezt elérte, hiszen 1941 nyarán, amikor Mihály leérettségizett, a zsidótörvények rendelkezéseinek következményeként saját nyomdájukba már csak mint inas léphetett be. Tisztviselői munkát nem végezhetett, a cégtaggá válásra még remény sem volt. A közös munka nem olyan körülmények között kezdődött, ahogyan azt hosszú éveken át mindketten remélték. A feszített munkatempó, a jövő nyomasztó gondjai közepette nem volt elég ideje a tanításra. Ám, sze-92