Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)

A gyár alapításának kezdeti szakasza 1826-tól 1839-ig

úgy masszajel, mint az S-betű. Ha alakját tüzetesebben megvizsgáljuk, kiderül, hogy ez egy Y-betű, amelynek talpszára nem nyomódott bele a masszába. A két, szinte egyforma kanna közt lényeges különbségek találhatók. Míg az S-jeles kanna máza hajszálrepedéses, az Y-jeles kannán már nem konstatálhatok technológiai rendellenességek. Az S-jeles kanna mázösszetétele még javításra vár. Valószínűleg ezt a célt szolgálta az Y-masszával folytatott kísérletsorozat, amelyre 1841 novemberében került sor Herenden. A kanna szokatlanul sárgás anyaga a masszába és mázba őrölt cserépáru színező hatásának tulajdonítható.

Végül is meg kell elégednünk azokkal az írásos emlékekkel, amelyek azt bizonyítják, hogy a Herenden letelepült Stingi Vince már Fischer előtt megpróbálkozott porcelángyártással. Az említett és sokáig neki tulajdonított darabokat azonban Fischer készítette az 1840-es évek elején. Ezt a már említettek mellett a benyomott Herend-jegy sajátos, a Fischer idejére jellemző kaligrafiája is bizonyítja(28). Ezek a porcelántörekvések arról győznek meg bennünket, hogy Stingi nemcsak a felvett kölcsönökkel, hanem minőségre törekvéssel is helyt akart állni. Minden bizonnyal, ha nagyobb tőkével rendelkezik, jobban követni tudta volna a kor követelményeit, élénkebben bekapcsolódva a kereskedelmi életbe, üzeme rentábilisabbá válhatott volna. A többirányú anyagi kötelezettségek nyomasztó határideje, a peres eljárások izgalmai viszont végül is arra bírták Stinglt, hogy a nagy tőkével rendelkező tegnapi ellenfelével tárgyaljon, és tőkéjének segítségével mentse a herendi gyárat.

Fischer 1839-ben történt megjelenésével a gyár történetének rövid, de erőfeszítésekkel és a viszonyokhoz képest alkotásokkal teli hős korszaka zárult le.

Stinglt nemcsak sajnáljuk, de nagyra is becsüljük. Hiszen csak egy a magyar kerámikusok közül, akiket a tőkehiány és az egyenlőtlen osztrák verseny e korban térdre kényszerített. A hálás utókor kötelességtudata adja a kezünkbe a tollat, hogy a tudományos kutatás eredményeképpen leírjuk: „Herend 1826, Stingi!”. Ezzel korántsem akarjuk Fischer érdemeit csökkenteni, hiszen nagyszerű munkájának gyümölcsét még életében élvezhette, s azt ma sem vitatja senki sem, hogy személye összekötőkapocs volt a magyar kerámia múltja és jelene között; de az sem vitatható, hogy a porcelángyártás Herenden Stingi nevéhez fűződik.

1837-től a 40-es évek elejéig a levéltári okmányokban Fischer valósággal úgy szerepel, mint egy bankár, aki magas kamat vagy kedvező ingatlan vásárlásának kedvéért bőkezűen szórja a pénzt. Pl. a herendi kölcsönökkel egyidőben Pápán a kőedénygyár volt tulajdonosának örököseivel, Draschitzékkal és Könczölékkel pereskedett. A per egészen a kancelláriág eljutott. Majd a gyár megszerzése érdekében váltót és kölcsönt folyósított Stinglnek és Mayer Jánosnak.(29) Ezzel kapcsolatban kutatható, hogy ez megegyezés alapján történt-e, vagy csak Fischer ismételt fortélyáról van szó, amivel már Tatán és Pápán is találkoztunk. A megegyezés ellen szól Stingi és Fischer tatai ellentéte és az a körülmény, hogy a váltó és a „pénzsegélyek” folyósítása a herendi fundus megvásárlása előtt történt.

A teljes csődben álló Stingi, félretéve ellentéteit, azért fogadhatta be a tőkével rendelkező Fischert, hogy valami társas viszonnyal váltója, illetve kölcsöne révén — most is, mint korábban láttuk —, a gyár fennmaradását biztosítsa. 15