Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)

A gyáralapítás előzményei

nem fehér, hanem barnás színű, de már alkalmas arra, hogy ebből porcelántárgyakat készítsenek. Amikor fehér kaolinhoz jutott, kísérletezését siker koronázta, s a szász fejedelem, Frigyes Ágost, berendezte az első európai porcelángyárat.(7)

A művészi érzékkel készített miniatűr festményekkel díszített szobrocskák és egyéb változatos díszítésű meisseni porcelán tárgyak megjelenése újabb harc nyitányát jelentette: küzdelmet az Elba partján hét lakattal őrzött titok megszerzéséért.(8)

A kínai és meisseni porcelán egyeduralma rövid időn belül megtört. Fejedelmi alapítású gyárak születtek: Bées, Sèvres, Berlin, Szentpétervár (a mai leningrádi Lomonoszov-gyár őse), Koppenhága stb. városokban.(9) Ugyanakkor Magyarországon Holies után a XIX. század fordulóján szép számban további fajansz- és kőedénygyárak keletkeztek, pl. Pápán, Kassán, Batizon, Iglón, Városlődön, Apátfalván.

A magyar porcelángyártási törekvések az európaihoz viszonyítva aránylag csak későn, a XIX. század elején kezdődtek. Iparunk a szó valódi értelmében ekkor alig van.(10) A régi időkből ránk maradt céhbeli mesterségek űzői szűk keretek között, szinte máról holnapra tengetik életüket fatalista megnyugvással nézve, hogy az idegen verseny, az elnyomó osztrák gazdasági és vámpolitika miként húzza ki lábuk alól a talajt. Közlekedési eszközeink a lehető legprimitívebbek, de ami mindezeknél kétségbeejtőbb: nincs egyetlen egy iskola vagy tanterem, amelyben az iparra készülő ifjú akár elméleti, akár gyakorlati, akár művészeti képzést nyerhetne.

E siralmas állapotban, miközben az osztrák uralkodóház az összmonarchia érdekében ipar nélküli Magyarországot kíván, s miközben Metternich rögeszméivel „rendet” diktál, mint vihar után oszló felhők között beszivárgó napsugár jelenik meg iparfejlesztési programjával a magyar reformkor. Iparművészetünknek kevés olyan ága van, mint a kerámia- és porcelánipar, amely kezdeti kibontakozásában annyira összefonódott a reformkorral, amelytől ez az iparág oly sok segítséget és biztatást kapott. Maga Herend is a reformkor szülöttje.

De hiába minden reformkori törekvés, a meisseni titok megtörése után megalakult bécsi porcelángyár monopolisztikus helyzetet teremtett a magyar piacon, s valósággal megtiltotta a gyártás terjedését. Pedig a XVIII. század végén a porcelán készítése már alig titok, nyomtatott könyvek terjesztik ismeretét. Ausztria azonban a konkurrencia terén nem ismert kíméletet.

A kerámikusok nyugtalan vérűek, állandó új alkotás, vállalkozó kedv hajtja őket, és keresik az új lehetőségeket. Valósággal egész kontinensre kiterjedő vándorlási láz figyelhető meg a XIX. század első felében. Festők, korongosok, modellezők, égetők mint vándormadarak jelennek meg egy-egy kerámia- vagy porcelángyárban, ahová tapasztalatot visznek. Magyarországon Bécs esztelen, tiltó sorompója miatt mesterségükben és művészetükben korlátozott, tehetséges kerámikusok is idegenbe mennek, hogy képességüket, alkotásvágyukat kielégíthessék.

A porcelán-kezdeményezésiinket fojtogató rendelkezésekből egy-két példát ragadunk ki, amelyek világosan bizonyítják, miként gátolta több évtizeden keresztül a magyar porcelán készítését a Habsburg iparpolitika. Germain Gáspárnak, a faenzai Ferniani fajanszgyár volt igazgatójának, aki szakmai járatosságánál fogva leginkább hivatott lett volna a magyar 9