Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)
II. A tógazdaság okszerű gyakorlata
64 A TÓGAZDASÁG OKSZERŰ GYAKORLATA. avval a biztossággal, a mely az eredményre való tekintetből oly nagyon is szükséges. Hogy az ikrás — vagyis nőstény — hal testesebb és hasasabb a tejesnél — vagyis hímnél, — hogy a húggyó, vagyis végbélnyílás az ikrásnál duzzadtabb, ez és sok más jel bárkitől fel nem ismerhető. A legjobb és legbiztosabb mód az, hogy a hasításra kiszemelt és külön tartóban elhelyezett halakat az ívás — tehát május eleje — közeledtével közetlenül vizsgáljuk, akként, hogy a tartóból kivesszük, balkézzel a szilvány — kopótyú — táján tartjuk, jobb kezünkkel pedig a hasfelet lehetőleg körülfogva s gyöngén megnyomva a húggyó felé simogatjuk. Ha ívásra érett tejes, vagy hímhal van a kezünkben, akkor a húggyón tejszínszerű folyadék fog kiömleni; ha ikrás van a kezünkben, akkor ikrát látunk. Az ivarérettség magas fokán, tehát május felében már az is elégséges, ha a hüvelykújj körmével a húggyó fölött és felé kis nyomást végezünk: a tej vagy az ikra rögtön kiszökik. ívó halak tartása. Az ivarra biztosan kipróbált halakat, külön, mély vizű árnyékos tartóba helyezzük el; külön az ikrásokat, külön a tejeseket. A mély víz és árnyékos hely azért fontos, mert így a víz hűvös marad s a halakban nem ébred fel a hasítás ingere: elállanak ívás nélkül bármeddig is. Egy félholdnyi ívó- vagy hasító tóra elég egy jól kifejlődött, hibátlan 2 kilogrammos ikrás és egy hasonló minőségű, körülbelől egy kilogrammos vagy valamivel kisebb tejes hal. De azért nem árt, ha két-három válogatott pár áll
