Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)

I. Bevezető rész

ezt a mélyebb meghatározást, hogy nem elég tudnunk, hogy ez vagy amaz a halfaj bizonyos vízben előfordul, hanem tudnunk kellene, vájjon az a víz összetétele szerint olyan-e, hogy az a halfaj benne kiválóan tenyészthető is.

A mi már most a természethistóriai, mondjuk kényszerű alapot illeti, a tudomány bizonyos színtájakat különböztet meg, melyeket bizonyos halak jelenlétére és illetőleg hiányzására alapít.

A földfelület magas pontjairól aláfelé, tehát a hegységről a síkságra leszállva s természetesen a magasan fekvő ű. n. «fensíkokat» a hegységhez sorolva, első a pisztráng színtája, a második a márnáé, a harmadik a dévéré.

A sebes pisztráng — Trutta Fario L. — szintája, a havasoktól indulva, az alsóbb — elő — hegységbe is lenyomul, hol az alsóbb részen a pisztráng mellett már a pénzes per — Thymallus vexillifer Ag — is él. Valameddig tehát a pisztráng — németül Forelle, szászul Förren, oláhul Poszter, tótul Psztruh — a népnél általánosan ismert hal, ott tenyésztése is meg van okolva.

Evvel ellentétben természetesen az áll, hogy a pisztráng színtáján a dévérébe tartozó halak tenyésztésre nem valók; mert ha nem is pusztulnak el, mint például a tőponty, mely ott is kitart, de nem díszlenek, tehát hasznot — legalább megfelelőt — nem hajtanak.

A ró^sa márna — Barbus Huviatihs Ag — színtája az előhegység alsóbb részébe esik, de sokszorosan belévág fölfelé a pisztrángéba, lefelé a dévérébe is; a míg ott? a hol felsőbb vége van, az oldalerek még pisztrán}8 BEVEZETŐ RÉSZ.