Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)
I. Bevezető rész
14 BEVEZETŐ RÉSZ. lete, mely Helenba halászait arra kötelezte, hogy a dömösi monostornak hetenként szerdán, pénteken és szombaton, a nagy böjtben pedig mindennap harminczharmincz, még pedig négy arasznyi hosszúságú halat tartoznak beszolgáltatni, a mi éven át meghaladta az ötezer darabot, hozzá téve azt is, hogy négy ősmagyar arasz megüthette a mai métert. Már magában ezek az adatok is nagy halbőségre vallanak; de vannak még másneműek is, a melyek más alapon ugyanarról tesznek tanúbizonyságot. Tény, hogy a régi időben egész nemzetségek tisztán a halászatot űzték; magának Szegednek a XV. században négy ezer halász embere volt; Komáromban százakra rúgott az u. n. «Eoreg halász», t. i. az öreghálóval halászó mester, ki legalább is negyedmagával kerített; ez is arra vall, hogy a halászat jövedelmes volt, tehát a halnak bőven kellett lennie. Sőt magok a régi szakácskönyvek is e mellett szólnak; így Galgóczi István, a Barcsay nemzetség konyhamestere, 1622-ben Írott szakácskönyvében harmincz magyar halfajból nem kevesebb mint száznyolczvankilencz-féleétket ír le; a többi szakácskönyvet is hozzávéve, akkor tájt az elkészítési módok megütik a harmadfél százat. Mindezek az adatok, számos másokkal együtt* minden kétséget kizáró alapon azt bizonyítják, hogy a magyar föld halasvizei régente halban bővelkedtek. A földtan mint tanú. De van ennek még egy más, a természetből folyó hatalmas bizonyítéka is, t. i. az, hogy a magyar halasvizek dereka a magyar Alföldre * Lásd részletesen «A Magyar Halászat Könyve» 62—160. lap.
