Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)
II. A tógazdaság okszerű gyakorlata
A HOLTÁGAK FELHASZNÁLÁSA. 89 b) A vízállás holtá?. A folyók ilynemű holtágai kisebbnagyobb mértékben mindig halas helyek is; halnépségük rendesen rablóhalakból -— különösen csuka és süllő — is áll, a melyek mellett kevés ponty, sok kelehah domolykó és veres szárnyú konczér terem meg. Itt tehát tiszta, t. i. egy halfajra alapított gazdálkodásról szó sem lehet, mert rendszerint nincsen arra mód, hogy az ág vizét teljesen lecsapoljuk s így a halnépséget is hatalmunkba kerítsük; de már arra igenis van mód, hogy bizonyos korlátok között pontyhizlalásra kihasználjuk. Erre legjobb mód az, hogy a holtágat kereszttöltésekkel, melyeket part felől töltögetünk, több részre osztjuk s az egyes részeket rácsos áteresztőkkel hozzuk egymással kapcsolatba. A rácsozat olyan sűrű legyen, hogy negyed kilósnál nagyobb csuka, süllő stb. át ne bújhasson rajta. Az így megalkotott kisebb területeket azután szorgosan halásztatjuk, hogy a negyed kilósnál nagyobb rabló és egyéb halak birtokunkba kerüljenek; a midőn ez bekövetkezett, szerzünk annyi tenyésztett két éves tőpontyot, hogy a holtág minden holdjára 60 darab jusson. Ezek a két éves tőpontyok olyan nagyok, hogy a tóban élő negyed kilós csuka és süllő nem árthat nekik és táplálék dolgában sem versenyez velők, mert hallal él; de ezeknek a rablóknak ott van a helyök, mert pusztítják az apró keszegféléket, a melyek táplálék dolgában a tőpontyokkal igen is versenyeznek. Ilyen eljárás mellett a holtágban bizonyos egyenlő