Szathmáry László: A gyufa története a XIX-ik század végéig. A zajtalanul gyúló foszforosgyufa feltalálójának Irinyi Jánosnak emlékére - Kis Akadémia könyvtára 17. (Budapest, 1935)

Bevezetés

BEVEZETÉS

A tűzgerjesztés ősi formája ma marosak elvétve látható azoknál a primitív népeknél,akiket, — hogy úgy mondjam — megkímélt a sors a kultúra áldásaitól. Mint az utazók leírásaiból tudjuk, a primitív népek úgy gyújtottak tüzet, hogy egy deszka darabot valahol a felületen kissé kivájtak s e mélyedésbe kihegyezett favesszőt állítottak. E favesszőt két kéz között lenyomva gyorsan addig forgatták, míg a lekopott finom faliszt parazsat nem fogott, s a köré halmozott száraz redvesfát, falevelet, taplót meg nem gyújtotta. Valószínűleg így, vagy ehhez hasonló módon készített tüzet az ősember is. Két keményfa volt tehát az ősember gyujtószerszáma.

Bizonyára hosszú, nagyon hosszú idő telt el, míg az ősember odáig jutott, hogy a tűzgerjesztést, a tűzápolást kiváltságos személyre vagy rendre bízhatta.

Még hosszabb idő telt el azalatt, amíg az ember eljutott a következő gyujtószerszámhoz, az acélhoz, tűzkőhöz, kénkovandhoz és taplóhoz. A görögök, rómaiak, de a szomszéd népek is nagyon jól ismerték ezeket a gyujtószerszámokat. Ám az ókor népei lencsékkel is tudtak tüzet gerjeszteni. Ezek a lencsék hegyi kristályból, vagy üvegből készültek. Ilyen lencséket már Assurnasirpal palotájában is találtak, a ninivei ásatások alkalmával, K. e. 640-ben. És ezek a gyujtószerszámok használatban maradtak később is.

Utóbb mindezekhez más mechanikai gyujtószerszámok csatlakoztak. Ilyenek voltak az elektromos és elektropneumatikus gyujtószerszámok. Ezeknek sok alakját ismerték. Egyik legelterjedtebb volt a tachypyrion, amelyet 1770-ben Fürstenberger szerkesztett Bázelben. De ilyenek a Hesz-téle, a Bischof-féle, a Schröder-féle, a Voisin-féle, a Dronnier-féle és még más