Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - A festészettől örökölt műfajok - A portré
az első, aki félakromát55 lencsével dolgozott. A nők eleganciáját, a gyerekek báját, a férfiak keménységét kevesen tudták— az impresszionista festészet fotóra alkalmazott eszközeivel — hozzá hasonló finomsággal tolmácsolni. A XX. század második évtizedében, ha egy beszélgetésben a német portréfotográfiára terelődött a szó, nem kétséges, hogy hamarosan Hugo Erfurth (1874—1948) művészetét kezdték taglalni. Erfurth Drezdában berendezett műtermében a kor nevezetes személyiségei, művészegyéniségei — Oscar Kokoschka, Vaszilij Kandinszkij, Marc Chagall, Moholy- Nagy László — adták egymásnak a kilincset. Számára a fényképezés nem fejeződött be az expozícióval. Felvételei kidolgozásával, „megmunkálásával" órákat, sőt napokat töltött, hiszen az általa választott eljárások — a többszínű gumi- és olajeljárás56 — gondos és hosszantartó munkát igényeltek. Művei reprodukció formájában szinte élvezhetetlenek, ezért jelentett a hozzáértők számára valóságos revelációt 1976-os retrospektív, gyűjteményes kiállítása.563 A portréfotográfia a húszas évek elejére elveszíti a fotóművészet történetében addig játszott vezető szerepét és a műfajon belül a differenciálódás tendenciája figyelhető meg. Többé nem létezik már egységes portréművészet, amely létrejöttét és életben maradását a sokáig homogén igényeknek és ízlésnek köszönhette. A különböző rétegek, társadalmi csoportok képviselőit megörökítő fotóművészek — modelljeikhez hasonlóan — maguk is más és más igény alapján alkotnak, világszemléletük, esztétikai normarendszerük egymáséitól sokszor alapvetően eltér. Az angol Paul Tanqueray és Cecil Beaton (1904—1980), a Münchenből származó, de Londonban letelepedett Emile Otto Hoppé (187 8—19 7 2)56b lágy rajzó képe in57 a társadalmi és művészeti élet jeleseit valóságos aura veszi körül, mintha egy elvarázsolt, álomi világban élnének, merengenének. Emile Otto Hoppé a húszas évek Londonjának szinte valamennyi ismert személyiségét megörökítette. Nevét nem kis mértékben különös, sőt különc magatartásával tette ismertté. Modelljeit valósággal terrorizálta, igaz, hogy senkit sem kényszerített arra, hogy felkeresse műtermét. Egy-egy felvétel előtt hosszasan készülődött, tett-vett, hogy elaltassa modellje éberségét, megtörje ellenállását. Fényképei— néhány kivételtől eltekintve — ma már divatjamúltnak hatnak, de a maguk idejében valósággal lenyűgözték sznobizmustól sem mentes szemlélőiket. A fotóművészek az első világháború kitöréséig szüntelenül a képzőművészet befolyása alatt álltak, többé-kevésbé mindig annak vonzásában-taszításában éltek. Önnön kifejezésmódjukat hol hozzáigazították, hol azt elutasítva a maguk útját igyekeztek járni. A húszas években azonban a portréművészet úttörőinek érdeklődése egy új médium, a film felé fordul és a virágkorát élő némafilmművészet ábrázolásmódja válik irányadóvá számukra. Herbert List (1903— 1 975) 57a, Erna Lendvai-Dircksen (1883—196 2)57b, August Sander (1876—1964), Helmar Lerski (1871—1956) tematikája lényeges vonásaiban különbözik ugyan egymástól, de szemléletük és annak fotografikus kifejeződése — az egyszerű, sallangmentes ábrázolás, az arcra vagy az alakra szűkített kompozíció — rokonítja őket. Helmar Lerski 1893-ban érkezett az Egyesült Államokba és közel húsz 98