Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)

A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - A festészettől örökölt műfajok - A portré

ezrek számára elérhető áron — csak kisebb méretben, nedves eljárással, másolható és tetszőleges példányban sokszorosítható üveglemezre lehetne készíteni. Mindössze ennyi volt Disdéri felismerése. A megvalósításhoz habozás nélkül hozzálátott. A kép méretét 6,3 x 1 0,5 cm-re csökkentette. Nemcsak új méretet, de új divatot is teremtett. Az akkoriban érvényben levő árak egyötödéért majd egy tucat

— nyolc-tíz darab —, egy lemezre készült, ún. névjegy- vagy vizitkártya portrét kínált.34

Disdéri jó érzékű üzletember, aki még ugyanabban az évben — 1854-ben

— midőn népszerűsítette, szabadalmaztatja is a vizitportrét Sikereket már aratott, de a dicsőség még várat magára. Nem sokáig. A csapatai élén hadba induló III. Napóleon 1854. május 10-én betér Disdérihez és elkészítteti vele arcképét. A sereg — teljes menetfelszerelésben — türelemmel várja, hogy császárát a mester halhatatlanná tegye. A fotográfus keresve sem talált volna nagyszerűbb reklámot, mint e váratlan látogatás, amelynek híre futótűzként terjed el Párizsban, sőt külföldön. Minden polgár ott akarja lefényképeztetni magát, ahol uralkodója tette. Disdéri műterme alig tudja fogadni a naponta jelentkező száz és száz vendéget.36 III. Napóleon később udvari fényképészévé nevezi ki és felesége társaságában gyakran fotografáltatja magát vele. Munkatársak ármádiája veszi körül a mestert és lesi óhaját. Disdéri fénynyomó üzemet létesít, műtermet nyit Madridban, Londonban. Ily módon műtermeiben — ha kellett — negyvennyolc óra alatt száz és száz portrét készíthettek, darabját viszonylag csekély árért. Tevékenysége révén valósággá vált sokak óhaja, dédelgetett álma. a fényűző, csillogó műteremben készített, korábban az

előkelőségektől olyannyira irigyelt fotóportré.

Ami egyeseknek szerencse, másoknak kárhozat. „Disdéri és a vizitkártya megjelenése — írja Nadar — sokunk számára valóságos istencsapás. Nincs más választásunk: vagy követjük őt, vagy végérvényesen feladjuk."363 A fényképészek egymás után mennek tönkre, a műtermek — kevés kivétellel37 — becsukják ajtóikat. Amilyen gyors a siker38, oly frenetikus és messzehangzó a bukás. Disdéri — a vizitportré bevezetésével — nemcsak mások, de maga alatt is vágta a fát. Öt is a növekvő konkurencia, a rohamosan szaporodó portréüzemek39 juttatják koldusbotra.40 A divat hamar elmúlik — 1 866-ot írnak ekkor —, az újdonság gyorsan veszít vonzerejéből. Ami mindenki számára elérhető, az egy idő után már senkinek sem vonzó.

A vizitportré nemcsak Franciaországban hódított híveket, de népszerűsége az 1850—60-as években kedvelt társasági beszédtéma volt Londonban, Berlinben, Bécsben egyaránt. Az angolok kezdetben tartózkodóan fogadták az új divatot és mindaddig nem hódoltak neki, amíg a sokak által elismert és kedvelt portréfotográfus, J. E. Mayall látványosan ki nem állott mellette. A londoniak kedvence 1 860-ban — albumba gyűjtve — jelentette meg a királyi család vizitkártya-portréit. Az emberek valósággal ölték egymást, hogy „a szeretve tisztelt és bálványozott" királyi család tagjainak képét megvásárolhassák Száz- és százezreket adtak el ezekből a felvételekből41, mint ahogy nem panaszkodhatott a megrendelők hiányára a bécsi udvari fényképész, Ludwig Angerer (1827—1879), a berlini udvar „szállítója" L. Haase, vagy a bajor királyi udvari fényképész, Joseph Albert (1825—1886)

90