Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - Csendélet
A csendélet Jelentéktelen műfajok nincsenek, csak jelentéktelen alkotások." (Haillet de Couronne: Chardin magasztaiása Párizs. 1780 Eloge de Chardin Mémoires inédits sur la vie et les ouvrages des membres de l'Académie Royale de Peinture et de Sculpture Paris. 1887:11 440.) ■ A XIX. század első évtizedeinek művészetszemlélete— számos vonatko; zásban — tükrözte és tovább örökí- 1 tette a megelőző korszak esztétikai elveit, normarendszerét. A téma — tartotta ez a doktrína — meghatározza a kép, a festmény értékét. A történelmi festészet — a korszak uralkodó műfaja — mellett eltörpült és jelen, téktelennek számított valamennyi műfaj, koztuk a portré, és a tájfestészet de mindenekelőtt az életkép és a csendélet. Hasonló körülmények között, az eleinte bátortalan megfogalmazás — amely még a XVIII század végéről l származik —, miszerint jelentéktelen j műfajok nincsenek, csak jelentéktef len alkotások, hosszú időn át a művé, szetelméleti viták kereszttüzében ál~ lőtt és csak nehezen — főként a történelmi festészet válságba jutása miatt — vált elfogadhatóvá, sőt számos művészeti ágban — így a fotográfiában is — irányadóvá. Nemegyszer esett már szó arról, hogy a festészet — különösen a fényképészet fejlődéstörténetének első évtizedeiben —, a művek és a művészeti elvek a fotográfia jó néhány — elsősorban a festészettől örökölt — műfajában modellül szolgáltak a mű■ vészfényképezők számára, akik tu- 1 dattalanul, de a legtöbb esetben tudatosan, a festészet utánzására, a képekben és a képekkel kialakított elvek i és értékek átörökítésére törekedtek. így kívánván művészeti águk számára a presztízsnek örvendő festészetével azonos értékű társadalmi megbecsülést kivívni. Az első évtizedek művészfényképezője egyszerre több téma iránt érdeklődött, tevékenységét párhuzamosan, több műfajban fejtette ki. Az úttörők — Daguerre, Bayard, Talbot, Fenton és Le Secq — életművében békésen megfért a portré az életképpel, a csendélet a háborús riporttal vagy az építészeti felvétellel. A csendéletfotográfia története az eddig tárgyalt műfajok közül talán a legékesszólóbban példázza azt a viszonyt, amely a két művészeti ágat összefűzte és amelyben a fényképészet a festészet függőségében fejlődött, alakult. A csendéletfotó fejlődéstörténete egyben hű tükörképe a festői csendélet alakulásának is. A csendéletkép csak viszonylag későn, a XVII. század folyamán indul fejlődésnek és önállósul, alakul műfajjá. A panteista filozófia, Spinoza és Descartes elvei jelentős szemléletváltozást eredményeznek művészeti körökben. A XVII. század folyamán a festményeken ábrázolt tárgyak már szakrális jellegüktől megfosztva jelennek meg a képen és később, a XIX. század folyamán a műélvezők már nem keresnek rajtuk allegorikus vagy szimbolikus jelentést. A dolgok köznapiakká váltak és az új művészeti ág, a fényképészet — a maga „hiteles" 157
