Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A fotográfiától a fotóművészetig - Eszközök és eszközteremtők - Sziluett és fizionotrász
önkifejezőjüknek. Az egyik, a korábbi, az arisztokratikus a képzőművészetekben, a másik, a későbbi, a polgári a mechanikus vagy mechanizált leképezési módokban, a fotográfiában és a filmben találta meg értékrendszereinek privilegizált kifejezési formáját. Elsősorban a fizionotrásznak köszönhető, hogy a feltörekvő polgárság jelentősebb rétegeinek lehetőség adatott, hogy arcképüket megörökíttessék, az egyszerű polgárok tömege azonban még nem részesülhetett áldásaiban. A fizionotrász még túl sok „kézimunkát" igényelt. Csak mikor magát a leképezést is sikerült gépesíteni — azaz a fényképezés feltalálásával —, akkor demokratizálódott, vált tömegméretben elterjedné az arcképkészíttetés. A fotográfia technikai értelemben mitsem köszönhet a fizionotrásznak. Ez utóbbi azonban kétségtelenül hatást gyakorolt számos társadalmi réteg mentalitására, megteremtve ezáltal a fényképezés kedvező fogadtatásának társadalmi-tudati előfeltételeit. A sotétkamrától a fényképezőgépig A fényképezés a külvilág mechanikus leképezése az ember közvetlen közreműködése, beavatkozása nélkül. Mindazok a vállalkozó szellemű feltalálók, tudósok és művészek, akiket évszázadok folyamán az objektív valóság emberi beavatkozást nélkülöző rögzítésének gondolata foglalkoztatott, elsősorban arra kerestek választ, vajon lehetséges-e — és ha igen, miként —, hogy a fény maga idézze elő a leképezést, ezzel egyszeriben feleslegessé téve mindenfajta hosszantartó művészi munkát, kísérletezést. A maradandó leképezéshez két lényeges, alapvető feltétel, tényező szükségeltetett. Egyfelől olyan optikai rendszer, amely a leképezést lehetővé teszi, másfelől olyan, a fényre érzékeny felület, amely az optikai rendszer útján érkező (valóság-) képet rögzíti és tartósan megőrzi. Az emberi beavatkozás nélkül végbemenő, fizikai és kémiai folyamatok útján történő leképezés — úgy vélték — garantálja a reprodukció valósághűségét, magát a valószerűséget. A XIX. század elején a kutatásnak végre sikerült megteremtenie a mechanikus leképezés e feltételeit.3 Azt már az ókorban is sejtették, hogy bizonyos vegyületek érzékenyen reagálnak a fényre. Köztük is a legérzékenyebbeknek az ezüstsók bizonyultak. E feltételezés első tudományos bizonyítására azonban a XVIII. századig kellett várni. 1727-ben Johann Heinrich Schulze (1687—1744) salétromsavas meszet — azaz kálciumnitrátot — akart készíteni. Olyan salétromsavat használt fel, amelyben egy korábbi kísérletből ezüst maradt vissza. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a kálcium-ezüstnitrát oldat — napfény hatására —fehérből ibolyaszínűvé változott, megsötétedett. Ezután az oldatot vékony rétegben üveglemezre vitte fel és papírt helyezett rá, majd fényhatásnak vetette alá. A papír körül megfeketedett, alatta azonban változatlanul világos maradt az oldat. Schulzéban bizonyossággá vált a sejtés, hogy a végbement változást — a feketedést — nem okozhatja más, mint a napfény.4 Ötven esztendővel Schulze kísérlete után, 1777-ben a svéd vegyész, Cári Wilhelm Scheele (1742—1786) is — aki a klórezüst fényérzékenységét tanulmányozta — kutatásait összegező művében5 arra a következtetésre jutott, hogy az ezüstsók feketedését a fény és nem pedig a hő okozza. Kimutatta, hogy a klórezüst szalmiákszeszben feloldódik és a feketén kivált fémezüst mellől kioldható. Scheele másik, a fényképészet törté13
