Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)

A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - Tájkép, város- és épületfotó

Nápolyban —, de mindenekelőtt Firenzében tevékenykedtek. Sok esetlegeset, ma már kétes értékűt, de nem egy remekművet is alkottak. A városfotók és tájképek nem elégítették ki étvágyukat. Jelen voltak a falusi vagy városi népünnepélyeken, behatoltak a polgárok otthonába, intim világába, meglesték házukban a parasztokat, szórakozásuk közben a tehetőseket, nyomorukban a nincsteleneket. Mert amikor a fényképész felállítja az utcán kameráját, hogy egyegy épületet, templomot vagy tájrészletet levegyen, látja mindazt, ami ebben a „díszletben" történik. Látja és megörökíti, miként zajlik az élet nemcsak kívül, de belül is: az üzemekben, a kórházakban, iskolákban és bankokban. A minden gazdagságában még feltárásra váró Alinarigyűjtemény ezért tekinthető a XIX. század társadalmi és gazdasági élete hű, fényképeken megörökített látleletének.66

A századforduló idején az angol Frederick Henry Evans-t (1853—?) és a francia Eugéne Atget-1 (1856— 1927) tekintették a legkiválóbb város- és épületfotográfusoknak.7 „Az épületfényképezést ma művészi szinten művelők között is megkülönböztetett hely illeti Frederick Henry Evans-t (. . .), amelyet csodás architektúra-tanulmányaival érdemelt ki. Nemcsak látásmódja, de technikai tudása is jóval az átlag művész-fényképezők fölébe emeli (...)" — írta róla egy kortársa.7a E megállapítás nem tükröz túlzott elfogultságot, hisz Evans fényképei, amelyeket az angol gótikus katedrálisokról készített, valóban nemcsak kiváló fényképező mivoltáról győznek meg, dß vallanak alapos építészeti ismeretéiről is. Látásmódjának eredeti és egyéni jellege egy mondatban a következőképpen jellemezhető:

megértette és sikerült is fényképeken kifejeznie, hogy egy-egy katedrális nem kövek halmaza, hanem rituális célra alkotott tér, amelyet nemcsak a tervező, de a fény is a maga módján tagol.

E fények révén átértelmezett katedrálisképek Evans lágy ezüstszürke, finom árnyalatú platinaképein8 kapják meg igazi szépségüket.

Eugéne Atget nem szerette a látványosságot és kerülte az eseményeket. 1898-tól 1925-ig járta Párizs utcáit, külvárosait és a metropolis környékét. A kis utcákban, az öreg üzletek kirakatai előtt és mögött, a külvárosi kávéházak teraszán vagy a bérkaszárnyák udvarán azt kutatta és örökítette meg retusálatlan felvételein, ami a régmúltra, századok örökségére emlékeztette. Azzal az adottsággal rendelkezett, amivel kevés alkotó: mindig a legjellemzőbb részletet látta meg és úgy formálta a kép kompozícióját, hogy e töredék a fénykép főszereplőjévé váljon. A hajnalokat kedvelte, amikor Párizs körútjai még néptelenek voltak (Rotonde kávéház, Montparnasse körút, év nélkül), a parkok fasorait, amelyeknek kontúrjait a közeli medencék víztükre viszszaveri és amiket csak az évszázadok óta ott álló, a környezetből mint háttérből élesen kivilágló szobrok népesítették be (Park Saint- Cloud-ban, é. n ). Tájképei (Párizs kornyéke, é. n.) ugyanazt — a kissé szorongó — lelkiállapotot vetítik elénk, mint néptelen városfotói.

A világ felfedezése A XVIII. század embere — már akinek ez módjában állott — imádott utazgatni és érdeklődéssel olvasta, nézte a távoli tájakat felkeresők útibeszámolóit. E szenvedély a XIX. század első felében fokozódott, amidőn vállalkozó szellemű vándorok új és új terü-130