Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - Tájkép, város- és épületfotó
Tájkép, város- és épületfotó „Manapság Le Havre-ban mindenki Hippolyte Macaire felvételeinek csodájára jár (...) Két képével magunk is megismerkedtünk. Az egyiken egy kétárbocos látható, amint kifut a kikötőből, a másikon ugyanez a hajó, amint viszszatér a dokkba. A zászlók lobognak, a vitorlák széltől duzzadnak. Az égen felhők, a hajó oldalát tarajos hullámok csapkodják Valamennyi motívum élesen kirajzolódik a lemezen. (. . .) Az enyhe tengeri fuvallat a habokat fodrozza, a tajtékból kicsapódó vízcseppek megannyi fehér gyaluforgácsként lebegnek. ( ) Ez a legcsodálatosabb látvány, amelyben ember valaha is gyönyörködhetett azóta, hogy Josua megállította a napot az égen." [Francis Wey: A fényképészet fejlődése és jövője. Des progrés et de l'avenir de la photographle. La Lumiére, Paris, (1) 1851 :138—139 ] „Kambodzsa ősi városaiban tett első utazásom óta szüntelen munkált bennem a vágy, hogy bizonyítsam, az utazó nemcsak érdekességek rögzítésére használhatja fényképezőgépét, hanem művének hitelt is adhat vele." (John Thomson: Fényképezőgéppel Kínán keresztül. Through China with a Camera London, 1898.) Róma antik műemlékei, építészeti remekei, csodálatos látképe évszázadok óta vonzotta a festőket. Érthető, hogy az új művészet, a fotográfia művelői is évtizedeken át látogatták és örökítették meg ezeket a helyeket. Az elsők között volt az Edinburghból gyógykezelésre érkezett skót orvos, Robert MacPherson (1811—1872), aki — miként hányán előtte és utána — a festőecsetet cserélte fel a fényképezőgépre. 1851-től fotografálta fáradhatatlanul Róma műemlékeit és várostájait, klasszikus romjait. Nemcsak valósághűségre törekedett, de fel és ki akarta használni az új médium kínálta ábrázolási lehetőségeket. Képei jó megfigyelőképességéről tanúskodnak, érzékéről, amellyel vissza tudta adni a hol fényben fürdő, hol árnyék takarta épület- és szobortöredékeket és a legnehezebben ábrázolható atmoszférát is — amikor fény és árnyék keveredik a képmező-121 A múlt nyomában Az első tájképek, város- és épületfotók a XIX. század festészeti irányzatainak szellemében, azok hatása alatt születtek. Készítőik látásmódjára, térés valóságszemléletére a korszak esztétikai elvei, az ábrázolás formáját és jellegzetességeit meghatározó normái hatottak elsősorban. A fényképészet saját eszközei, jellemzői csak később, évtizedek múltán, a fotográfia fokozatos emancipálódásával és önállósulásával szorították előbb vissza, majd ki a festészeten iskolázódott szemléletet és ábrázolásmódot. Arago 1839. augusztus 19-i bejelentését néhány hónappal követően, még az esztendő vége előtt, a kortársak arról értesülhettek, hogy a milánói Alessandro Duroni (1 807—1 870) szülővárosa épületeiről, látképéről egy sorozat dagerrotípiát készített, míg a Rómában élő francia Gustave Chauffourier (?—1907) az örök várost fényképezte le.1
