Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

III. fejezet. Technikai kultúra Magyarországon a Mohács utáni két évszázadban

A tárgyalt korszakunkban a török terjeszkedés feltartóztatására (nemcsak Magyarország, hanem Európa védelmére is) végvári rendszert építettek. Ez az erődítési vonal az Adriai-tengertől a Temesközig karéjban húzódott. A végvári rendszer mintegy 100 számításba jöhető védelmi pontot (azaz várat) foglalt magában. A várak számát Acsády Ignác 1 14-re, Szekfű Gyula mintegy 140-re teszi. Horváth Mihály megállapítása szerint pontos számot igen nehéz mondani, mert a magyar, illetve a török kézen lévő várak száma a hadi szerencsével együtt szüntelenül változott. Jó közelítéssel igaz, hogy a teljes védelmi vonalon átlagban 8-10 kilométerre jutott egy valamirevaló erősség. A fontosabb erődítmények Kanizsa, Szigetvár, Veszprém, Palota (Várpalota), Tata, Győr, Komárom, Érsekújvár, Eger, Várad, Temesvár voltak (28. kép). A végvárak vonalát Buda elestét követően építették ki, illetve erősítették meg viszonylag rövid idő alatt, de rendkívül nagy erőfeszítések árán. A legfőbb forrás a várak építéséhez és fenntartásához a jobbágyság „gratuitus labor"-ja, azaz ingyenmunkája volt. Az 1554. évi törvény szerint egy jobbágy évente 6 napot volt köteles a véghelyeken dolgozni, de 1567-től ez már évi 12 napra emelkedett. (Szántó 1980. 30.) A meglévő építményekből történt átalakításokat, korszerűsítéseket többnyire itáliai szakemberek vezették. Miután ez már az ágyúk korszaka volt, az eredeti vékony és magas várfalak alkalmatlanoknak bizonyultak. Az ágyútüzzel szembeni ellen-28. kép. Várad XVI-XVII. századi erődítménye

86