Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

IV. fejezet. Műszaki fejlődés a XVIII. századi Magyarországon

dókban vadonná vált Alföldön az agyag, a sár, a nád, a vessző, a szalma voltak a né­pi építészet tipikus, gyakori anyagai. (Nyugat-Magyarországon viszont rendszerint a népi építészet anyaga is a kő volt.) Érdekes építészeti megoldások az úgynevezett talpasházak. Egy balatoni talpas­házról a következő magyarázat olvasható a „Balaton" útikönyvben. „Az épületet »talpasház«-nak mondják, mert építésekor hatalmas tölgyfagerendákat raktak le a földre, beléjük bevésték az ajtógerendákat és a közöket megtömték vizes agyaggal. A megszáradt agyagba belevágták az ablakok nyílását és azokba illesztették a ke­reteket és ablakokat. Földes padlója, szabadkéményes tűzhelye volt." (Balaton 1989. 576.) A népi, paraszti építkezések között (sőt a „kuriális" építkezések sorában is) számos ház tervezője és építője azonos személy, ismeretlen vidéki mesterember volt. Egyik szép példája ennek Badacsonyban a „Szegedy-ház". (Szegedy Róza Kisfaludy Sándor köl­tő első felesége volt.) Az árkádos, tornácos formájú „Szegedy-ház" a XVIII. század vé­gén épült késő barokk stílusban a Badacsony szőlőhegy oldalában, a szintén neveze­tes Kisfaludy-ház közelében. (Gazdasági épülete 1990 nyarán még romos állapotú volt, de az épületegyüttes többi részét már szépen helyreállították.) A tervezés és épí­tés feladatait egyaránt ellátó vidéki mesteremberek többnyire nem rendelkeztek mérnö­ki szintű felkészültséggel, feladataikat a gyakorlati tapasztalatokra, az úgynevezett „ökölszabályokra" alapozva rendszerint mégis kiválóan oldották meg. Sőt a tervezés­nél olykor még az „alacsonyabb rendű" tervezőt, a vidéki mesterembert is nélkülözték. A népi építészetben, a parasztházak létrehozásánál a jobbágyok nemritkán egy sze­mélyben voltak építtetők, tervezők és kivitelezők. Itt az úgynevezett „nagyarchitektúra" stílusirányítása csak kevéssé éreztette a hatását. Ismét elmondható, hogy a korszak nagynevű építészei rendszerint nem voltak ma­gyarországi születésűek, sőt közülük sokan nem is töltöttek huzamosabb időt orszá­gunkban. Az Esterházyak építőmestereként került Magyarországra és telepedett le Ta­tán Fellner Jakab (1722-1780). Itt kezdte meg 1764-ben a tatai piarista rendház épí­tését, majd 1765-től 15 éven át ellátta az egri líceum építésének irányítását. A hazai késő barokk építészet legimpozánsabb alkotását Josef Ignác Gerl bécsi építész tervez­te, aki Gerl Mátyás unokaöccse volt. (Rados 1975. 227., 229.) Bécs, Sopron és a környék nagy építkezéseihez folyamatosan használták a fertőrá­­kosi kőbánya „Lajta mészkő" anyagát, amit egyébként már a rómaiak is alkalmaztak a soproni (Scarbantia) városfal építéséhez. (Kőfejtő-emléktáblák. Fertőrákos. Kutatás: 1993. július 12.) A század második felében a jelentékeny állami építkezések ügyeinek számottevő ré­sze Franz Anton Hillebrandt (1719-1797) magyar királyi udvari kamarai építész ke­zében futott össze. (Hillebrandt 1772-től udvari főépítész volt.) Építészeti alkotómunká­jának egyik termékeny szakasza a budai királyi palota építkezésének folytatásához kapcsolódik. 176

Next

/
Oldalképek
Tartalom