Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

IV. fejezet. Műszaki fejlődés a XVIII. századi Magyarországon

amelyben a „tisztes kereskedéssel, iparral" foglalkozó kisvárosi polgár életvitele, öntudatos életformája is helyet kapott. (Fried 1984. 32.)

A pietizmus mint vallási irányzat az evangélium szellemét igyekezett feléleszteni, és a kereszténységet úgy iparkodott megélni, hogy az együtt járjon a bensőséges áhítattal és a jámbor cselekvéssel. A pietizmusban a keresztény egyszerűség összekapcsolódott a gyakorlati erkölcsökkel, híveik hirdették, hogy az állandó tevékenység a legnagyobb emberi erények közé tartozik. Az állandó tevékenység pedig „gyakorlati okosságot" kíván. (Fináczy 1927. 167.) Ez a „gyakorlati okosság" egész Nyugat-Európában terjedőben volt. A harmincéves háború (1618-1648) lezárása után, a pusztításokba „belefáradt" társadalmakban a gazdasági érdekek kerültek előtérbe. Fokozott figyelemben részesítették a polgári életben is a technikai alkalmazásokat.

Mindazonáltal a gyakorlatiasan hasznos ismeretek ebben a korban még messze vannak a tudományok magasabb régióitól. A XVIII. századi magyarországi tudományosságról írta Kosáry Domokos a következőket. „A tudományok csúcsán az igazságok summájaként és fő birtokosaként a teológia foglalt helyet. A hittudomány mellett - mint annak szerényebb és világnézetileg természet szerint alárendelt társai - a jogtudomány és az orvostudomány számítódtak még a magasabb, önállóbb tudományágak közé. Minden egyéb - a fizikától a földrajzig és növénytanig - együtt, egy bokorban, a filozófia gyűjtőfogalmán belül, egy szinttel alacsonyabban ..." (Kosáry 1983. 137., 138.) Ez utóbbiakat, az egykorú bölcsészetet az előbbi, magasabb tudományágak előkészítőjének, megalapozójának tekintették. A legtöbb polihisztor tudós a teológia útján indult a pályája felé, és ez alól csak néhány orvos és mérnök volt kivétel. Az elsősorban nem teológiával foglalkozó tudósok - ismét csak néhány orvos és mérnök kivételével - rendszerint egész pályájuk során megőrizték legalább részleges kapcsolatukat az egyházzal, például lelkészi tevékenység formájában. (Az orvosok, mérnökök egy része függetlenebb tudott lenni az egyháztól, mert állását a megyétől vagy a várostól kapta.)

Vajon milyen volt az akkori Magyarországon a gyakorlatias ismeretek iránti fogékonyság? Hazánk XVI., XVII. századi technikai állapotáról a korszak egyik neves tudománytörténész kutatója a következőket írta. „Magyarországon a technikának azok az ágai fejlődhettek elsősorban, amelyek egyrészt a közvetlen szükségleteket fedezték, másrészt amelyeknek fejlesztése az ország természeti kincsei következtében kézenfekvő volt." (Zemplén 1961. 74.) Ez a megállapítása, figyelemmel a később kialakuló mérnöki munka tartalmára is, különösen négy területre vonatkozik. Ezek: a várépítészet, a térképészet, a vízrendezés és a bányászat.

Az új felfogás egyik hirdetője az 1694-ben alapított hallei egyetem volt, ahol több magyar diák tanult. Ok, más univerzitások magyar hallgatóival együtt, nálunk is terjesztői lettek a korai felvilágosodás eszméinek, és ezzel együtt a praktikus oktatás ügyének. Az egyik legkiválóbb pietista pedagógus Francke August Hermann (1663-1727) volt, akit a hallei egyetemen hallgatott többek között Bél (Belius) Mátyás (1684-1749)

116