Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Nyitány gőzgépekre - Kerekek karimával
tott, amelyet két oldalról egy-egy nyomkarika védett a kisiklástól. Később rádöbbent, hogy' az öntöttvas sínnek csak a teteje kopik, akkor meg kár a tetejétől a talpáig egyforma keresztmetszettel készíteni. Jessop tehát “gombafejű” sínt tervezett, és a széles talpú vaspálya most már olyan szilárdan állt, hogy akár egy hintó is végiggördülhetett rajta, ha megfelelő kerekei voltak. Ezt a lehetőséget maga Jessop váltotta valóra, megalapítva az angliai Leicester grófságban a Loughborough and Nanpanton Vaspálya Társaságot. Az árukkal megrakott első kocsik 1789 júniusában zörögtek végig megfelelő lóvontatással az újfajta vaspályán. Ez már nyilvános szállítási rendszer volt, bárki igénybe vehette. Készen állt tehát a vasból való út, de még nem született meg az igazi vasút. C^sak éppen a gőzzel nem jutottak előbbire a feltalálók. Murdock a “comwalli csizma” csücskében, redruthi házában élt elvonultan, amikor 1794-ben egy hatalmas termetű huszonhárom éves fickó toppant be hozzá a közeli bányavidékről. A lelkesedés tüze még nem hunyt ki teljesen a házigazdából, rögtönzött bemutatót tartott tehát bányatechnikus barátjának, Richard Trevithicknek. A guruló “puffancs” teljesen lázba hozta Trevithicket. Azzal váltak el, hogy majd ő folytatja a “tiltott” kísérleteket. S elhatározása valóban komolynak bizonyult. Közben az angol irodalom is forrongott. A század végén elragadtatottan ünnepelték mindenfelé Jean Pault, a Titán című, kísérteties hangulatú regény szerzőjét, akinek a neve azóta a feledés homályába süllyedt. A könyv a szentimentalizmus szokatlanul érzelmes és félelmetes levegőjét árasztva, édes borzongással töltötte el az olvasókat, pedig az igazi titán ott járt közöttük. Egy tizenkilenc éves fiatalember, aki egy bányagőzgép fűtöjeként, kitartó tanulással elvégezte az esti iskolát, és 1800-ban először írta le botladozó betűkkel a nevét: George Stephenson... Múlt és jelen találkozása. A furcsa kőoszlop annak a kornak az emlékét őrzi, amikor még idővel mérték a távolságot. Körülbelül öt kilométer számított egy órai járóföldnek. Aki példáid Coblenz felé igyekezett gyalog vagy lóháton, egyetlen pillantással megállapíthatta a "kilométeróráról", hogy úticélja még kilenc óra járásra van 89
