Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Nikkelodeon és társai
ben ötlött fel bennem, hogy lehetséges volna egy olyan készüléket szerkeszteni, amely ugyanaz a szemnek, mint a fonográf a fülnek, s így a kettő összekapcsolásával egyidejűleg lehet mindenféle mozgást és hangot rögzíteni, majd visszajátszani. Ez az ötlet... a zootrope-ndk nevezett kis játék, Muybridge, Marey és mások munkáiból csírázott ki..." Edison laboratóriuma ekkor már West Orange-ban volt, és itt mesélte el ötletét egyik nemrég alkalmazott munkatársának, a huszonhét éves William K. L. Dicksonnak. Arra gondolt, hogy mikrofényképek sorát kellene felvenni egy fonográfhenger palástjára, és ezeket a parányi képeket egy mikroszkóplencsén át egy villogó lámpa fényében lehetne nézni, miközben pereg a henger. Dickson elképedve hallgatta "az Öreg" elképzelését, és megpróbálta lebeszélni az őrült tervről azzal az indokkal, hogy jelenleg nincs olyan érzékeny fotóanyag forgalomban, amelyen a mozgásszakaszokhoz szükséges rendkívül rövid megvilágítási idővel mikrofotók rögzíthetők. Edison persze hajthatatlan volt, és szokott elvét hangoztatta: "Csak próbálja meg, ez elvezet majd más dolgokhoz!" - és ebben tökéletesen igaza volt. Dáckson tehát nekiállt, és először mikroszkópos dagerrotípiákat készített 45 másodperces expozíciós idővel. Később nedves kollódiumos lemezen már 5 mp megvilágítással sikerült gombostűfejnyi képeket kapnia. Végül ezüst-bromidos zselatinnal vont be egy alumínium hengert. Ezen már éles kis képek jelentek meg, de az alumínium vegyi reakcióba lépett a bevonattal, így ezt sem lehetett használni. Ekkor következtek a hajlékony kis zselatin lapok, amelyeket készen is lehetett kapni. Dickson ezeket erősítette az alumínium hengerre, és rajtuk rögzítette csavarvonalban a képeket. A henger "lejátszására" is érdekes megoldás született. A dob peremén a képekkel együtt egy tüskés koszorú forgott. Ezek a fémtük egy-egy érintkezőt zártak forgás közben, így minden egyes képnél felvillant egy akkoriban elterjedten alkalmazott fénycső, amely gázzal töltve hideg fényt sugárzott. így hát nem csoda, hogy amikor 1888. február 27-én Muybridge látogatóban járt Edisonnál, és fölvetette azt az ötletet, hogy a zoopraxiszkópos vetítést valamilyen módon össze kellene kapcsolni a fonográffal, a feltaláló elzárkózott az együttműködéstől. A sikerekben nem szeretett osztozni senkivel. Annyi bizonyos, hogy eredeti ötletét nagyon nehezen tudta megvalósítani, de ekkor még úgy látta, hogy jó úton halad, ezért 1888. október 8-án nekiült, hogy megírja előzetes találmányi figyelmeztető bejelentését a képfonográfról: "... A találmány bizonyos időközökben jelentkező képek sorozatának folyamatos fényképezése... és ennek a képsorozatnak a ráfényképezése folyamatos csavarvonalban egy hengerre vagy lemezre oly módon, ahogyan a fonográfon a hangrögzítés történik." Ebben azt is elmagyarázta, hogy a felvétel 40 kép/mp sebességgel megy végbe, eközben minden felvételkor megáll a henger egy pillanatra, majd egy óraszerkezet továbbfordítja egy képkockával. A mikroszkópos néző alatt már folyamatosan forog a henger, mert a "szaggatásról" a lámpa gondoskodik. Edison ekkor még optimista volt, és a tökéletesített fonográf sikerén felbuzdulva, 1888. október 17-én nyújtotta be caveatját a találmányi hivatalba. Persze mit sem tudott arról, hogy közben Louis Le Prince visszatért Angliába, és
