Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Mindenki kamerája
szerkezet rugóját, továbbcsavarta a filmet, és csak utána exponált, így nem fényképezett kétszer ugyanarra a kockára, pontosabban “körre”. Igazi őrült amerikai ötlet volt viszont, hogy száz felvétel után az egész gépet el kell küldeni Rochesterbe, tehát tíz dollár ellenében a lelkes amatőrnek már csak a kész képeket kellett várnia. De hogy milyen munka folyt közben a “lehúzós” negatívval a gyárban, arra alig gondolt valaki. Pedig nem volt éppen könnyű dolguk a technikusoknak. A kamerából kiemelt filmet előhívták, majd egy oldható gumiréteggel bevont üveglapra terítették. Ez szilárdan rögzítette a zselatinos réteget, miközben forró vízzel oldották le róla a papírsávot. így egy leheletfinom képsor maradt az üvegen, ezt azután nedves zselatinos réteggel erősítették meg. Amikor az egész megszáradt, le lehetett húzni az üveglapról. Most már egy filmszalaghoz hasonló negatívot kaptak, és erről készültek a pozitív másolatok. Az amatőrnek végül száz kis kerek, 62 mm átmérőjű, kartonlapra felragasztott képet küldtek vissza a kamerájával együtt. Rengeteg baj volt ezzel az eljárással, ezért olyan anyagot kellett találni, amely hajlékony, de átlátszó. Rá is lelt erre egy éve már egy amerikai pap, szinte Edison szomszédságában, Newarkban. Hannibal Goodwinnak csak azt kellett kitalálnia, hogy ha nitrocellulózból nem kollódiumot készít, hanem kámforral vagy alkohollal kezeli a gyapotból nyert vattaszerű anyagot, akkor teljesen átlátszó, de rugalmas lemezt kap. Äcelluloid mégsem az ő találmánya volt, mert már korábban is ismerték, de tény, hogy Goodwin kért először szabadalmi oltalmat a celluloid tekercsfilmre, tehát a fényérzékeny emulziós bevonást is kikísérletezte. Más kérdés, hogy a szabadalmi leírás nem volt megfelelő, így az újdonságvizsgálat folyamatáról nem is tudhatott Eastman. Az is igaz, hogy 1888. november 21-én egy amerikai feltaláló, John Carbutt egész vékony, 0,25 mm-es celluloid lapokból kivágott negatívokat mutatott be Philadelphiában, a híres Franklin Intézetben. Tehát voltak már előzmények, amikor Eastman elhatározta, hogy továbblép. így jellemezte később a helyzetet: “Átlátszó celluloidot már használtak az üveg helyettesítésére egyedi negatívok készítéséhez, de nem volt ismeretes olyan módszer, amellyel elég vékony és hosszú lapok állíthatók elő a tekercsfilmtartóhoz.” 1889-ben ezért sokféle kísérlet folyt a rochesteri gyárban. S amikor Eastman lakkal akarta gyorsítani a zselatin száradását, végre beköszöntött a siker. “Egyik nap odajött hozzám egy fiatal munkatárs, akit erre a munkára osztottam be, a kezében egy palack lakkal és egy Fényképezik a fényképészt. Ez a felvétel celluloid negatívos Kodak N°2 kamerával készült
