Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Nyitány gőzgépekre - Szikrázó egek és emberek
zódva, a zsinór végére kulcsot kötött, a kulcshoz meg egy rövidebb selyemszalagot. A különös elrendezésnek az volt az oka, hogy Franklin még jól emlékezett korábbi balesetére. Az előző év végén ünnepélyesen egy leideni palack áramütésével akarta megölni a karácsonyi pulykát. De véletlenül ő érintette meg először a palackot, és olyan heves áramütést kapott, hogy percekre elájult. Jól tudta tehát, hogy a kísérlet veszélyes. A kulcsot “kisugárzó csúcsként” kötötte a nedves kenderfonal végére, hogy a szikra csak innen ugorhasson ki. Ugyanakkor saját testének szigeteléséről is gondoskodott, ezért kötötte a kulcshoz a szárazon tartott selyemszalagot. Hogy mi játszódott le, ezt John Priestley - maga is kiváló tudós - másfél évtizeddel később (Franklin elbeszélése nyomán) így írta meg: “Jelentékeny idő telt el, mielőtt bármi jele lett volna, hogy a feleresztett sárkány villamozódott. Egy nagyon ígéretes felhő haladt át fölötte bármiféle hatás nélkül; s amint végtére is éppen sajnálkozni kezdett szerkezetén, észrevett néhány kibomlott szálat a kenderzsinóron, amint fölegyenesednek és egymástól elállnak, éppen úgy, mintha közönséges vezetőre lettek volna függesztve. Az ígéretes látványtól meghökkenve, azonnal a kulcshoz közelítette csuklóját, és (ítélje meg az olvasó azt a különleges örömöt, melyet bizonyára abban a pillanatban érzett) a fölfedezés teljessé vált. Egy nagyon jellegzetes elektromos szikrát kapott.” Megvolt tehát a bizonyíték Európában és Amerikában egyaránt! Nem csoda, hogy azonnal kitört a villámhárító-mánia. 1752. június 23-án Itáliában elsőként Giovanni B. Tőrré állított fel Firenzében egy vasrudat, majd Giambattista Beccaria, a torinói egyetem kísérleti fizika professzora látta el házát villámhárítóval; 1752 júliusában pedig Brüsszelben is megjelent a csúcsos fémrúd a Sieur Torre ház tetején. Franklin sem tétlenkedett. Philadelphiában elsőként az Akadémia épülete, majd a városháza kapott villámhárítót, 1752 szeptemberében pedig a Market Streeten saját házának északi oldalára is fölszerelt egy acélhegyü, körülbelül két méter magas villámhárítót. De most is felcsillant játékos kísérletező kedve: a rúd aljához “lúdtoll vastagságú” huzalt erősített, és a házban egy helyen megszakította a földelt vezetéket. A drót két végét hathüvelyknyire széthúzta egymástól, harangfejet illesztett rájuk, közéjük pedig sárgaréz golyót fug-Tudós játékszernek tekintette Franklin a villámhárítót, ezért a tetőre szerelt huzalt a szobáján is átvezette - bizonyos megszakítással. Ha viharfelhő vonult el a ház fölött, a jobb oldali harangfejen két kis felfüggesztett golyó szétágazva jelezte a villamostöltés-megosztás erősségét. Nagyobb viharban a két csengő között vibrálni kezdett a rézgolyó, ha pedig villám csapott a tetőhuzalba, az áram a két csengő között szikra alakjában átzúdulva távozott a földbe 51
