Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)

Eladó illúziók - Mindenki kamerája

Három hónappal negyvenkettedik születésnapja előtt Viktória királynő is megengedte, hogy vizitkártya-fénykép készüljön róla

tént, másnap már óriási tömegek ostromolták Disdéri műtermét. Egyrészt másolatokat szerettek volna kapni a császár arcképéből, másrészt saját magukról is hasonlót akartak csináltatni. A vizitkártyafénykép divatja meghódította Párizst.

Franciaország császára valóban győztesen tért haza. 1859. november 10-én a Zürichben megkötött francia-osztrák békeszerződés igazolta, hogy a “nagy mutatvány” sikerült III. Napóleon-nak, ahogyan két nappal később a párizsi Cirque Napoléonban Jules Léotard-nak a világon először sikerült átugrania egy lengő trapézra, és így suhant át az óriási cirkusz porondja fölött. A franciák lelkesen tapsoltak, de mindenki sejtette: a nagy mutatványok nem mindig sikerülnek.

A fényképészek most már mindent lencsevégre kaptak, ami csak érdekelhette az utca emberét. Tájak, városok, színészek,

táncosok, énekesek képei keringtek egész Európában carte de visite formájában. A látványkultúra óriási robbanása volt ez az időszak. Olcsón lehetett papírképeket vásárolni híres műemlékekről, kastélyokról, szobrokról, romokról. És ezek a képek sokkal hívebben tükrözték a valóságot, mint a sokszorosított rézkarcok.

Viktória királynő 1861. március 1-jén adta be a derekát. John E. Mayall, a neves angol fényképész ekkor készítette róla az első vizitkártyaportrét (egész alakos formában), és ettől kezdve sorra a kamera elé ültek a királyi család többi tagjai: a félj, Albert herceg és a gyerekek, valamint a kiterjedt rokonság.

Másfelől éppen ezek a kártyaportrék tették lehetővé, hogy bárki lefényképeztesse magát, és egyre újabb képekkel gazdagítsa családi albumát. A vizitkártya-divat áldásos hatását így ecsetelte 1861-ben az angol The Photographic News című szaklap: “A fényképes portrékészítés milliók számára a szépmüvészet legragyogóbb formája, mit az emberi elme valaha is kitalált. Ebből a szempontból elsöpörte a rangok és vagyonok szerinti különbséget, ily módon a szegény ember is, kinek csak néhány shillingje van, ugyanolyan élethü arcképet csináltathat magának feleségéről vagy gyermekeiről, mint amilyeneket Sir Thomas Lawrence festett Európa legelőkelőbb uralkodói számára.”

Csupán a színek hiányoztak már a teljes élethűséghez. Azt viszont senki sem tudta, miként lehetne a természetes színeket fotókon rögzíteni, mert egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy annyiféle fényérzékeny festéket találjanak, amennyivel a szivárvány összes színe visszaadható.

Az érdekes problémát végül egy angol elméleti fizikusnak sikerült megragadnia,