Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - "Uramisten - ez beszél!"
it), ha a villamos áramban olyanféle hullámformát találnánk, amilyen hullámok a levegőben kimutathatók. Fokozatosan arra a következtetésre jutottam, hogy lehetséges lenne bármiféle hangot továbbítani, ha az elektromos áram erősségében éppen olyan változásokat tudnánk előidézni, mint amilyenek a levegő sűrűségében mennek végbe, ha kiejtünk egy hangot... Az az ötletem támadt, hogy ez az áram mágnes-elektromossággal hozható létre. Ha egy acéldarabot, egy jókora mágnesezett acéltuskót vennénk, és egy elektromágnes sarka előtt rezegtetnénk, akkor a kívánt jellegű áramot kapnánk ... Megdöbbentett, hogy az emberi túl csontocskái valójában milyen nagy tömegűek a vékony, finom dobhártyához képest, mely működteti őket, és arra gondoltam, hogy ha egy ilyen finom hártya mozgatni tudja a viszonylag nagy tömegű csontokat, miért ne tudná mozgatni egy vastagabb és erősebb membrán az én acéldarabomat.” Valójában ekkor született meg a telefon ötlete. A zseniális ötlet, amely legalább olyan gondolati bravúr volt, mint ahogyan Jablocskov párhuzamosan állította egymás mellé az ívfénylámpák szemben mozgó elektródjait. Belinek is ki kellett lépnie a szaggatott villamos távírójelek természetessé vált világából. Hullámzó áramot képzelt el! És minthogy abban az időben kevesen tudtak nála többet a hangok fizikájáról és élettanáról, azt is sejtette, hogy ha egy vezetékben az áramerősség ingadozásai pontosan tükrözik az emberi beszéd hangerősség-változásait, akkor a vezeték végén ebből érthető hangokat lehet kapni. Bell inkább attól félt - amint ez a visszaemlékezésből kitűnik -, hogy a finom hangrezgések nem keltenek semmiféle áramot egy ormótlan vasdarab rezgése révén, de azzal vigasztalta magát, hogy az emberi fül is hasonló szerkezeti felépítésű. Még csak két hét telt el, és 1874. július 26-án Aleck apja, Melville Bell ezt jegyezte föl fiáról a naplójába: “Új készülék. Elektromos beszéd?” A válasz azonban nem került bele a naplóba. Szeptemberben véget ért a szabadság, kezdődött a tanítás, Bell visszatért Bostonba. Az ötlet azonban nem hagyta nyugodni. Októberben elmondta elképzelését Gardiner Greene Hubbardnak, akinek tizenhét éves gyönyörű lánya az ő tanítványa volt. Mabei ugyanis hároméves korában elvesztette hallását, így beszélni sem tudott, ezért Bell tanította, miközben egyre szerelmesebb lett az okos és intelligens lányba. Az ifjú professzor abban reménykedett, hogy a gazdag és befolyásos ügyvéd talán pénzügyi segítséget szerez ezekhez a kísérletekhez. De Hubbard hallani sem akart az emberi beszédet továbbító készülékről. Esztelen próbálkozásnak tartotta. A harmonikus távíró, az igen! Abban kétségtelenül van üzleti fantázia. Lebeszélte Bellt a telefonkísérletekről, és >ez nem is mehetett nehezen, mert 1874. október 14-én a Western Union nyilvánosságra hozta, hogy számos távíróvonalukon bevezették Edison kvadruplex távíróját. A huszonhét éves feltaláló egy csapásra híressé vált, hiszen nem kevesebbet tett ezzel, mint hogy az egész világ távíróhuzalainak a számát elvileg a négyszeresére növelte. így most már egy óra alatt akár 142 táviratot is lehetett továbbítani egyetlen vezetéken. Bell látta, hogy nincs mit tűnődnie, mert versenyfűtásra kényszerült az idővel. Ha az ő harmonikus telegráfjával egyszerre nyolc üzenetet lehetne közvetíteni, csak ezzel tudná túlszárnyalni Edisont. Bostonban az ifjú Charles Williams híres villamossági
