Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Gyorsuló ritmusban - Szivarok és szárnyak
visszaereszkedett, épp egy vasúti töltésre - kísérteties pontossággal ismételve a Le Géant tragédiáját és csak a közeledő vonat vezetőjének ébersége mentette meg az ájult aeronautát a biztos haláltól. 04to Lilienthal a győztesek oldalán har_ colt a francia-porosz háborúban, de valójában romantikus lélek volt. A röpködő golyóknál sokkal jobban érdekelte őt a madarak repülése. így a háború után Gustav öccsével, aki másfél évvel fiatalabb volt, ott folytatták, ahol abbahagyták. Különféle modellekkel kísérleteztek, de minthogy mindketten mérnökök voltak, hamarosan rájöttek, hogy ezekkel a próbálkozásokkal csak egy helyben topognak. Minden mérnök az egyszerű törvényszerűségek ismeretében kezd megtervezni egy bonyolult berendezést. De a repüléssel kapcsolatban senki sem tudta pontosan, hol vannak az alapok, milyen elemi összefüggések határozzák meg a szilárd testek viselkedését a levegőben. A Lilienthal fivérek tehát a gazdasági válság évében úgy döntöttek, hogy egy hulló falevelet vesznek szemügyre. Vagyis az elemi jelenségekkel kezdik vizsgálataikat. Milyen erők hatnak egy síklapra, ha vízszintesen mozog a levegőben? És ha nem vízszintesen? És mikor keletkezik rajta a legnagyobb felhajtóerő? Hány fokos szögben kell állnia? Ezernyi kérdés várt válaszra. Egy körfütó szerkezeten különféle súlyokkal végezték méréseiket a sebesség és az emelőerő változásait figyelve. Gyűltek az adatok a kísérleti naplóban. Aztán következtek a görbült felületek. S ekkor meglepve vették észre, hogy egy enyhe ívben meghajlított fémlap valamilyen rejtélyes ok miatt a korábbi mérésekhez képest kétszeres erővel emelkedik fel. Ez volt Lilienthalék első felfedezése: az ívelt számyfelület. Döbbenten tapasztalták, hogy a finom íven még akkor is keletkezik felhajtóerő, ha negatív az állásszöge, tehát a számyhúr kissé lehajlik a vízszinteshez képest. Otto Lilienthal egy csipetnyi iróniával jegyezte meg naplójában: “Feltehető, hogy a repülőgéppel kapcsolatban túl sokat számoltak, és túl keveset kísérleteztek.” Ezután Berlin két peremvárosa, Spandau és Charlottenburg között kivonultak a szabadba, és most már nagyobb számyfelületekkel végezték kísérleteiket. Végül modelleket építettek, és ezeket zsinórokon tartva lebegtették az erős szélben, miközben mérték a szélsebességet, a légellenállást, a felhajtóerőt. És 1874 szeptemberében megtörtént a régen várt csoda: egyik madárszámy alakú sárkányuk a tartózsinór eleresztése után továbbsuhant a levegőben, és ötven méterrel távolabb szállt le a földre. Otto Lilienthal így emlékezett erre: “E kísérletek után azzal a szilárd meggyőződéssel tértünk haza, hogy a vitorlázórepülés nemcsak a madár sajátja, hanem megvan annak a lehetősége, hogy az ember is mesterséges úton megvalósítsa ezt a repülési módot, mely nem követeli meg a szárnyak erőteljes mozgatását, hanem csupán ügyes kormányzást igényel.” Tissandier egy életen át nem tudta elfelejteni a borzalmas jelenetet. Két társa ott feküdt holtan a Zenith ballonkosara mellett, miközben az életmentő csíkos oxigéntömlőket fejük felett himbálta a szél
