Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - I. rész. A címertanról
A kihívott lovag, nem egyszer főúr, aki hírnév, jutalom vagy díjnyerés reményében a tornára ment, volt az ,,Aventurier”. Abban a korban ez a megnevezés is mást jelentett mint mai megfelelője a kalandor”. A mérkőzés helyét nagy gonddal készítették elő. Lelátókat, (tribün) öltözőket és istállókat építettek, azokat feldíszítették gyakran drága szőnyegekkel. A porondot vastagon homokkak szórták be, hogy a lováról lepottyanó lovag ne zúzza, törje össze magát még jobban. A tornát megelőzően a heroldok ellenőrizték, hogy a résztvevők meghívottak-e, és van-e joguk résztvenni a tornán. Fegyverzetük megfelel-e a feltételeknek és címerük, sisakdíszük jogos-e? így került a címermester, a herold szerepe az előtérbe. Külön társadalmi eseménynek számított a fegyverek közszemlére tétele. A hölgyek és urak megtekintették, megvitatták a fegyvereket és esetleg kiválasztották a győztesnek remélt jelöltjeiket. Ha senki sem emelt kifogást, akkor következett a kihívás szertartása. A tornán résztvenni jogosultak jelentkeztek a rendezőknél, illetőleg a segédkező heroldoknál. Egy osztlopra, fára pajzsokat erősítettek, melyet a szóbajövő fegyverek jelzéseivel láttak el. A lovag ezek közül választott olymódon, hogy a pajzsra tette a kezét. A herold ezt feljegyezte. Ebből arra következtethetünk, hogy különböző nemzetiségű és nyelvű lovagok részvétele esetén a félreértés e módon elkerülhető volt. Ugyanaz a lovag több küzdelemben is részt vehetett. Ha a küzdelem elfajult, veszélyessé vált, a tornabíráknak joguk volt az megállítani. Nemzetközijeiként a porondra egy nyílvesszőt dobtak. A lovagi tornát nagy lakoma és díjkiosztás fejezte be. Anonymus szerint az Árpád-házi királyok uralkodása alatt is voltak ,,az európai tornákhoz hasonló lovagjátékok”, de nem ismerjük, hogy nűlyen mértékben feleltek meg a heraldikában már lefektetett szabályoknak. Krónikáinkból tudjuk, hogy már Szent László is részt vett lovagi viadalon, és II. András idejében 1220-ban Pozsonyban lovagi tornát tartottak. Tehát a nyugattal egyidőben ismerkedtünk meg ezzel a szokással. Magyar lovagok külföldi viadalokon is részt vettek, és feljegyzésünk van arról, hogy három megnevezett magyar lovag részt vett az Angliában, IV. Eduárd canterbury-i udvarában megtartott lovagi tornán. II. Endre királyunk kezdte el, majd az Anjouk korában - valószínű francia hatásra - már rendszeresen rendeztek lovagi viadalokat. Zsigmond és Mátyás király idejében pedig ez bevett szokássá vált. Bertrandon de la Brocquiére. a burgundi herceg t'őlovászmestere 1433-ban járt Hazánkban, és leír egy Budán tartott lovagi tornát. Bonfini is említést tesz a lovagi tornákról Magyarországon. Mátyás királyunk maga is kiváló bajvívó volt. Egyik győzelmét a szemtanú üaleotti írta le. Ahhoz, hogy valaki magyar nemes legyen, Hazánkban nem volt szüksége címerre, de külföldön igen. Ebből adódik, hogy Zsigmond több magyar címert adományozott a külföldön tartózkodó magyar lovagoknak. A sárvári Nádasdy Ferenc múzeumban található egy nagyalakú olajfestmény, amelyen az Antwerpen-ben 1494-ben megtartott lovagi torna résztvevői és azok címerei láthatók. (A képet Tompos Ernő méltatta a müncheni heraldikai kongresszuson.) Ezen a képen Miksa császár heroldja a magyar címert viseli, és feltehető, hogy kíséretében magyarok is voltak. Bárczay szerint: ,,Hazánkban a tomaintézmény külföldi mintára megalakult ugyan, de nem vált soha nemzetivé.”. Ez érthető, mert a magyaroknál a harc nem játék, hanem komoly valóság volt. Panaszkodik is Harneck Ottokár krónikás korabeli verses munkájában, hogy „a 58