Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - I. rész. A címertanról
A lovag fegyverzete A címertani könyvek ritkán foglalkoznak a lovag korabeli fegyverzetével annak ellenére, hogy a címerekben és a címerleírisokban gyakran találkozunk régies fegyverekkel vagy azokra való utalással. A fegyverzetet a háborús körülmények szabták meg, és ezért kifejezője annak a kornak, amiben használták. Elégséges lenne bemutatnunk azokat a fegyverformákat, amelyek a címer korának megállapításához és formai kialakulásához vezettek, de mégsem tudok átsiklani említés nélkül kultúrtörténeti tényeken, amelyekről úgy gondolom, hogy általános érdeklődésre tarthatnak számot. * * A fegyverzethez vasra volt szükség. A honfoglaló magyarok sírjaiban talált leletek alapján 1,5 kg-ra becsülik egy-egy harcos vasszükségletét. (Szablya, lándzsavég, nyílvég, veretek, lószerszám, zabla és kengyel.) A honfoglaló harcos sereg létszáma tekintetében megoszlanak a vélemények. Becslések szerint 20-40 000 között lehetett a harcos kardforgató sereg létszáma. Ha középértékként 30.000 főt veszünk alapul, akkor Árpád honfoglaló seregének hozzávetőleges vasszükséglete 45 tonna volt. Zolnay László (,,Az elátkozott Buda” 1982) Barta Antal kutatónkra hivatkozik, aki szerint a honfoglaló magyarok évi vasszükséglete húsz tonna volt. Ez a becslés a 20 000 főnyi sereg felé mutat. Eltekintve a létszám kérdésétől a lényeg az, hogy a IX. sz.-ban az akkori bányászati és kohászati lehetőségeket tekintve hatalmas mennyiségnek tűnik a vasszukséglet. A külföldi, lőleg német szemlélet szerint nomádoknak bélyegzett „magyarság kovács és fegyverkovács kézipara szervezett társadalmi berendezkedésre utal.” A magyarság fémiparáról szólva - bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz - Zolnay Lászlót fent hivatkozott könyvéből tovább idézem: ,,A honfoglaló magyarok - félelmetes katonai erejükön, „új"fegyvereiken kívül - fejlett mezőgazdasági ismeretekkel, tetemes parasztsággal és számottevő szerszám-készlettel érkeztek a Duna-medencébe. A szerszám és a fegyver mellett azonban nem vetették meg az ékszert sem: előkelőségeik szinte egész vagyonukat a testükön (s lovaik testén) hordották. (Feljegyezték, hogy amikor 995-ben a Lech-mezőn Lél vezért a németek elfogták, majd pedig felakasztották, (szerző: a megegyezés ellenére!) öltözékéből három font nemesfémet olvasztottak ki.) Így azután a magyaroknak igen nagy fém- és fényűzésigényük volt. ” Állítsuk szembe a fenti adatokkal - a fejlődésének példájaként- az európai harcmezőkön két évszázaddal később megjelent lovag fegyverzetének súlyát és vasszükségletét. Sisak, csöbörsisak 2-5 kg, páncéling 5-10 kg, kard 2-6 kg, páncélzat 15-20 kg, a pajzs vasfeiülete 2-4 kg stb. A ló páncélzatáról nem is teszünk említést, sem a sok itt fel nem sorolt tárgyról, mint például a tőrök, sarkantyúk(2 kg!) és a három-négy méter hosszú lándzsa. A páncélkovácsok központja Milánóban volt. A kovácsműhely a páncélzatba belevert jelzéseikről felismerhető. Több száz fegyver-, és páncélkovácsműhelyt ismerünk. Milánóban a Missaglia család volt a leghíresebb. Missaglia egymaga is nagyszámú munkást foglalkoztatott, és egész Európára kiterjedt üzleti vállalkozással, ügynökségekkel rendelkezett. A páncélzat a megrendelő alakjának megfelelően készült, és ezért elküldte ruházatát, amely kitömve próbababaként szolgált. Sok kézzel festett mintakönyvet isismerünk, amelyek közül nem egy,ismert művészek munkája. 46
